2017. okt. 22.

Néhány mondatban a fizetős és a közkórházi állapotokról... első kézből



Nemrég „volt szerencsém” a János kórházban tölteni 5 napot, most pedig az országos Gerincgyógyászati Központban üdültem újabb ötöt. Előbbi a Tb terhére ment, utóbbi a saját zsebem terhére. És akkor álljon itt néhány összehasonlítás:

elhelyezés:
Magasan nyert az OKG. Két ágyas szobák tv-vel, hűtővel, állítható ágyakkal, normális ágyneművel. A falon hatalmas pipacsokkal teli festmény. Erkély székkel, asztallal (és kivételesen szép idővel, bár ez nem az OGK érdeme). Fürdőszoba nem volt a szobához, mert az drágább szoba lett volna, s mivel eredetileg úgy volt, hogy délutánonként hazamehetek aludni, nem is éreztem szükségét. Más kérdés, hogy ez végül nem így alakult. A közös fürdő kicsit retro hangulatú volt, de tiszta. A wc-knél pedig magasítással, fogódzóval gondoltak azokra, akiknek a leülés és felállás a gerincproblémájuk miatt problémás.

ellátás:
A reggeli és vacsora kb. ugyanaz, mint a Jánosban. Ott a jó pont a hideg tejért. Itt nem is tudom, kinek az ötlete reggelire a langyos tej. Brrr... A tea mindenhol édesítőszeres, nekem nem jön be, de ez ízlésfüggő. A pékáru az OGK-ban mindenkor teljes kiőrlésű, de mutatóban sem volt kefír, joghurt. Sajnos paprika, paradicsom nem járt az étkezésekhez, csak időnként 2 szelet (!) uborka. Amúgy nem erőltették meg magukat. 2 szelet felvágott, 1 minivaj, slussz. Esetenként a felvágott helyett méz vagy egy apró májkrém. Ha minden pékárut megeszel, már csak üresen teheted.
Az ebéd azonban mindenkor meleg és jó ízű. Bár már első nap belefutottam a tökfőzelékbe, ami gyerekkorom óta ellenség, de megettem, mert tagadhatatlanul finom volt a sertéspörivel a tetején. A levesek azonban gazdagok, változatosak. Mindennap kaptunk egy almát, vitamin kipipálva. Őszintén szólva kicsit mást vártam, bár választhattam A és B menü között, de nem lehetett naponta, csak egész hétre, úgyhogy szinte mindegy is volt, mert mindkét oszlopban voltak nemszeretem kaják. Viszont, ahogy kihozták, szét is osztották. A Jánosban sajnos sokszor előfordult, hogy már 11-kor a folyosóra tolták az ételtartókat, de csak délben osztották ki. Sejthetitek, a langyosnál is langyosabb volt. Itt meg legalább meleg. 

nővérek:
Abszolút győztes az OGK! Az osztály összes nővére barátságos, segítőkész. A nővérhívót ők maguk nyomják a kezedbe és nem morognak, ha használni mered. Az infúzió lefolyásakor azonnal jönnek, nem neked kell végelkeseredésedben a nővérpulthoz menni vele, hogy leszedjék. Amikor probléma adódik, nem kelletlenkednek, hanem a lehetőségekhez mérten igyekszenek segíteni. Mindezt barátságos mosollyal. A gyógytornász és masszőr érti a dolgát, barátságos, türelmes, segítőkész. Az egész gördülékenyen szervezett. 

orvosok:
Illetve a Te orvosod... nos, itt a János győzött fejhosszal, pedig az illetőt előtte életemben nem láttam, csak felvételkor. Az OGK-ban saját dokim volt, aki beutalt. A harmadik napon este nézett be hozzám, ígért egy névjegykártyát, mondván nem kell kontrollra jönnöm, de ha bármi gond van, hívjam. Azóta se láttam. A zárójelentést viszont központilag készítik, csinos dossziéba csomagolják, korán reggel átveheted a Betegfelvételen. Tetszik a rendszer. Mint ahogy felvételkor is itt kaptam a karszalagomat és az összes tudni valót az itt tartózkodásomról, többek között a szobaszámomat. Odafönt már csak választanom kellett a két még szabad ágy között. 

A közösségi tér:
 ... olyan indonéz világot sugalló, hogy azonnal rohannék vissza a repülőtérre, bár nem tudom, mi a friss helyzet Balin. Bambusz, elefántos díszpárnák, faragott falitükrök, mindenhol képek, fafaragások. Ha már nem bírod az egyébként kényelmes ágyban fekvést, akkor igazán kellemesen érzed magad a társalgóban is. 

egyebek:
Egy valami mindenképpen egy ilyen szakellátó intézmény ellen szól. Mégpedig, ha bármi más bajod van (hoztad vagy idebent szerezted), hiába kérsz segítséget, nincsenek rá felkészülve. Ha a derekaddal jöttél, de a vállad vagy a könyököd is fáj, akkor azt majd máshol, máskor. Amikor az idős szobatárs úgy véli, hogy az injekció blokád utóhatásaként vizelettartási problémái lettek, csak tehetetlenül széttárt karokkal találkozott.
Na igen, idős szobatárs... Kétágyas szobák, de sosem tudhatod kivel kerülsz össze. G.néni aranyos volt, sokat beszélt és nagyot hallott. Imádta volna nézni a tv-t, de nem látta a feliratokat és nem hallotta, csak ha ordított. Nagyon aranyos volt, de igazság szerint nagyon fárasztó. És ezt a szobabeosztásnál nem tudom, lehet-e figyelembe venni. Mármint, hogy a nyolcvanéves betegeket egy szobába tenni, és úgy általában a hasonló korosztályokat. Valamint apró baki, hogy jobbról  férfi-szoba, balról egy másik; az erkély meg közös. Tehát, ha Béla kimegy cigizni, amikor én épp pucéron az égő vörös foltomat nézegetem a mosdó előtt, akkor ő is részesül az élményben. Igaz, erre ott az orvosság, a klasszul „zárható” csíkfüggöny. Már ha gondolok rá :)

Nem titok, egy ilyen gerincgyógyászati ellátás 5 napra 60 ezer forint. Ha azt nézem, hogy ezért 5 napon keresztül kapok „szállodai” ellátást teljes panzióval, gyógymasszázst, gyógytornát és infúziót, amiben gyulladáscsökkentő meg ki tudja, mi minden van; illetve, ha azt nézem, hogy hétfőn alig bírtam felmászni a lépcsőn, most pedig éppen végeztem itthon a takarítással (mert hát Colin feszt dobálja le magáról a bundáját így tél előtt), szóval, gondolom, megérte. Ha azt nézem, hogy a két oldalamon allergiás kiütéseim vannak, az öt napig bent tartott branül helyén fáj a csuklóm és felpuffadt a kézfejem, nos, akkor vannak kételyeim, hogy kellett-e ez nekem. Remélem, hamar rendbe jövök és akkor felejtős lesz most már a sok kórházi élmény. Az öt nap alatt Betegoktatáson vettünk részt, ami részben nagyon jó volt, mert megértettem a korábbi leleteim eddig homályban lévő rövidítéseit és latin kifejezéseit, a gerincem működését, a hibákat, amiket a mindennapi életemben elkövetek ellene. Már csak erőt kellene vennem magamon és tornázni, vigyázni magamra (ez utóbbi azért szinte esélytelen, hiszen ötvensok éves beidegződésekről kellene leszoknom.) Hogy éreztessem a dolog esélytelenségét, egy apró példa: A csigolyák közti porckorong terhelése álló normál helyzetben 100 %. Ha lehajolok Jackért és felemelem (kb. 10 kg), akkor ez a terhelés máris a kritikus ponton 840 %. És persze le fogok érte hajolni még sok-sok éven keresztül. Mint ahogy nyilván a következő érzelmi megrázkódtatásnál ismét át fogom rendezni a nappalit is. De azért ígérem, próbálkozom. Mert még sok dolgom van; és a gerincemnek bírnia kell!



2017. okt. 18.

Tíz nap a Paradicsomban 10.



Hazamegyünk, de addig még sok minden történik

Éjfél jócskán elmúlt, mire a zsúfolt nap után elnyomott az álom. Hiába na, a sok benyomás feldolgozásához – legalább ideiglenesen – nekem már idő kell. Nem utolsó sorban pedig papírra is kell vetni a nap történéseit, mert még kimaradna valami az élménybeszámolóból. Reggel 9-kor találkozunk, enyhe vigasz, hogy kisfiam se tűnik frissebbnek nálunk. Nehéz időszak van mögötte, a feje talán már a munkája körül jár. A menyünk már dolgozik, ő még megkapta a mai napot, hogy elbúcsúzhasson a szüleitől, hiszen mindenki tisztában van vele, nagyon messzire szakadunk egymástól órákon belül, s ki tudja, milyen hosszú időre. 

Kivételesen nem a szállodában reggelizünk, hanem a mellette lévő kávézóban. Teák sorakoznak a polcon, az egyiken egy tacskó. Lefotóznám, de életlen lesz a kép és ez sajna csak utólag derült ki. Taxival irány az Állatkert. Nemrégiben volt szerencsém visszavedleni gyerekké a Nyíregyházi Állatkertben, és most újult erővel törnék előre a látnivalók felé, de már a kapun belülre kerülve megtorpanunk. Fejünk fölött játékos majmocskák egyensúlyoznak, nem is értem, mi tartja őket a falakon belül, hiszen látszólag könnyedén szökhetnének ki a városba. Olcsó kirándulás a mai, hiszen a cég alkalmazottai és vendégei ingyen vehetnek részt a különböző állatkerti programokon, így aztán tekintélyes összeget spórolunk meg (fejenként 30 dollárt most, és újabb 30-at a River Zoo-nál). Sorra vesszük a mindenkori kedvenceket, a fehér tigrist és az elefántokat. Utóbbiaknál éppen a show kezdetére érünk oda. Nem tudom, hogy a cirkuszi elefántokat hogyan idomítják, nem tudom, hogy ezeket hogyan. De azt látom, hogy ezek az ormányosok szinte vidáman, játékosan adják elő a mutatványaikat, szinte lubickolva a sikerben, s a műsort követő szervezett etetésben. A páviánoknál akkora sziklás terep áll az állatok rendelkezésére, vízesésekkel, kis barlangokkal, amit nyilván irigyelve néznének itthoni rokonaik. Vagy féltucatnyi helyről lehet remekül fotózni őket, s az embernek állandóan olyan érzése van, hogy ez talán már egy új „kifutó”, pedig nem. Amikor a séta végére érünk, szavazhatunk, melyik attrakció nyerte el leginkább a tetszésünket. Természetesen az elefántokra szavazunk, amúgy is toronymagasan ők vezetik a listát. Mert akkor még nem tudjuk, hogy még nagyobb élmény vár ránk. A River Zoo-nál kis csónakokba ülünk és a már bejárt terület részeit nézhetjük meg a víz felől is. Innen azonban a déli ürákban a legtöbb állat nem is látszik, mert kinyúlva pihegnek valahol az árnyékban. De mi így is élvezzük a csónakázást, ami egy kicsit a Jurassic park első részében az autós kirándulásra emlékeztet. Időnként kis mesterséges zúgókon „esik” alá a csónak, hogy egy kis vidámparki hangulatot is kölcsönözzön az utazásnak. Utunk utolsó állomása a pandák lakhelye. Kai Kai és Tai Tai, a fiú és a lány külön kifutókban vannak. Kai Kai állítólag nem is olyan rég még depressziósan tengette mindennapjait. Ebből most semmi sem látszott rajta. Éppen etetési időben értünk hozzá, ő pedig a maga komótos, de magabiztos módján kereste meg eldugott kedvenc csemegéit és jóízűen ropogtatta a nagyszámú nézőközönség legnagyobb örömére. 

Könnyű ebédet eszünk, aztán taxival irány a szálloda. A csomagokat elhelyezzük a portán, aztán metróval Chinatownba utazunk. A metróval egyedül nem akaródzott megpróbálkozni, de most a gyerek védőszárnyai alatt teljesen egyértelműnek és praktikusnak tűnt. Ha lesz „legközelebb”, biztosan jobban ki fogjuk használni.
A Chinatown, ahova annyira el akartunk jutni... roppant bájos, színes épületei, a földszinteken uralkodó hangzavar és a kínai áruk tömkelege. Igazából csak azért vásárol az ember, mert valamit vennie kell, de ha itthon betévedek a szomszéd kínai boltba, lényegében ugyanezeket kapom, még csak nem is sokkal olcsóbban. Annyira ugyanezeket, hogy az a baglyos szatyor, amit itthon vettem, aztán Alessia barátnőm beleszeretett és az övé lett, nos, pontosan ez a szatyor itt is rám mosolygott. 

Visszaérve, a szállodához közeli munkahelyére megyünk a fiunknak. Útközben összefutunk az egyetlen magyar kolléganővel, Imolával, aki kilenc éve él már itt amerikai férjével. Ezeknek a fiataloknak annyira összement már a világ! Később fiam ausztrál főnöknője akad az utunkba, aki hatalmas mosollyal üdvözöl minket és sajnálkozik, hogy ilyen rövid időt töltöttünk csak itt. Ha tudná, mi mennyire sajnáljuk! Hatalmas irodaépület, amely éppen ezekben a percekben ontja magából a dolgozókat. Sharon sajnos nincs közöttük, még dolga van, így kimarad a búcsú pohárból, amit egy közeli irodaépület tetőteraszán levő bárban fogyasztunk el. Előttünk a város, pontosan látjuk, merre jártunk az elmúlt napokban. Fiam telefonja csörög, Sharon is végzett, találkozunk a szállodánál, aztán taxival együtt megyünk a szüleihez egy búcsúvacsorára. Alice, a mama, remek szakácsnő és hál istennek nem tud sokkal jobban angolul, mint én. Úgyhogy gyanútlanul eszem az ízletes, bár kissé izmos halhúst, amiről utólag kiderül rája volt. Alice közben vadul csomagol, mert a lányától tudja, hogy egész idő alatt a kagylószószt dicsértem, így aztán a feladásra kerülő bőröndbe gondosan becsomagolva kerül az is. A desszertnél aztán előkerül a Durian. Az a nagyon büdös,mégis nagyon népszerű gyümölcs, amiről az esküvő napján már szó volt. Tiborom a nagyfiú, aki megkapja a lehetőséget, hogy felnyissa és megkóstolja a nemes gyümölcsöt. Huszárosan jár a kezében a hatalmas konyhakés és megesküszik rá, hogy nem is olyan büdös, viszont roppant édes. Engem akkor sem tud rávenni a kóstolóra. Hiába na, akinek itthon a Pálpusztai is sok(k), az nem adja magát ismeretlen büdöskének.  Aztán kétszer mos fogat, de még mindig érződik rajta a Szag, kicsit aggódom is, hogy az éber reptériek le ne parancsoljanak minket a gépről emiatt. 

Érzelgős búcsúzkodás után irány a reptér. A gyerekek elkísérnek, egyrészt, hogy még nyerjünk egy közös fél órát, másrészt nyilván biztosan akarnak lenni benne, hogy elrepülünk. Nem, gonosz vagyok J Becsekkolunk, aztán a beszállásnál kissé megnyugodva nézzük, hogy hazafelé óriásgéppel utazunk. Az emeleten, egy ablak melletti páros ülés a mienk, nem kell senkin átmásznunk, ha mocorogni akarunk. De az az igazság, hogy minden tekintetben sokkal kényelmesebb, mint idefelé, ezért aztán nem is mocorgunk olyan sokat. Ez később – részemről – komoly hibának bizonyul, mert Londonba érve dagadt lábakkal poroszkálok át a másik terminálba. Tekintve, hogy még fáj a Maya Bay-en meggyötört ujjam is, nem virágos a hangulatom. Londonban már tűkön ülve várjuk az indulást. A hatalmas 3-as terminálban ténfergünk felváltva, mert valakinek vigyáznia is kell a csomagokra és a töltőre tett telefonomra. De sajna a Diornál csak női parfümöket reklámoznak és árulnak és sehol egy ismerős arcél. A Pretben eszünk pár falatot, aztán végre beszállunk. A most már ténylegesen hazafelé tartó út elég gyorsan eltelik, én videóra veszem a leszállás mindig izgalmas perceit, aztán már zökken is a kerék az ismerős betonon. 
A csomagokra várni idegőrlő. Több okból is. Az elmúlt napokban megfordultam néhány reptéren és igénybe vettem a szolgáltatásaikat is. Ferihegy, akarom mondani a Liszt Ferenc reptér hatalmas fekete ponttal a verseny utolsó helyezettje lett. Nem azért, mert odakint kolbászból van a kerítés, nem. De ... odakint egy nemzetközi reptér érkezési termináljában elképzelhetetlen lenne, hogy négy, azaz NÉGY mellékhelyiséggel várják az utazókat. A tisztaságot, a papírhiányt és más efféle úri huncutságokat már meg sem említek. Aztán a kulikocsi ... 300 forintot kell fizetni érte az automatánál, aztán méterekre onnan a zöld jelzésre elhúzni a helyéről. Aki még nem ismeri a rendszert, az fizethet feszt és az élelmesebbek lopkodják is előle a saját kocsiját. Hülye találmány. És meglehetősen kisstílű dolog már itt lehúzni 300 forintra az utazókat. Miért nem lehet ez itthon is ingyenes? A bőröndök ... akárkik pakolják a szalagra őket, még véletlenül sem úgy, hogy a tulajdonos felismerje. Fejen állva jönnek elő hosszú várakozás után, aztán a görgőkön valósággal lezuhannak az alsó szalagra... ezért sem érdemes valami szebb darabba invesztálni, de igazából a kagylószósz miatt aggódom. Csúnyán mutatna a legjobb ruháinkon. Hosszú időre elakad a bőröndök sora, hallani, ahogy a dolgozók szentségelnek: „a kanyarban leesett egy és megállt a rendszer”. Anyám, vajon mekkorát puffan ilyenkor egy bőrönd? Ugye nem a kagylószószos volt az? Végre mind a két koffer előkeveredik, addigra jó húsz perc már eltelt. Végre riaszthatjuk a közeli benzinkútnál várakozó barátunkat, hogy indulhat értünk. Amikor megjön, csupa mosoly: „Nem is kell mondanotok semmit, az arcotokra van írva! Nagyszerű lehetett!”
Tényleg az volt. Igazából elmesélhetetlen. 

Otthon a csengőszóra nyolc tappancs rohan elénk. A mindig komoly és higgadt Colin majd szétesik. Kölyökkora óta nem csinált ilyet, de most felugrál, próbál arcon nyalni. Jack mindig is kis kajla volt, szinte repül a levegőben. Felkapom, a mosdásra már nincs is gondom. Hihetetlen jó érzés, hogy ennyire örülnek nekünk. Előkeveredik a nagyfiam, befutnak a nagyszülők, mindenki megkönnyebbül, hogy épségben hazatértünk. Felhívjuk a kicsit, hogy megnyugtassuk. Szívszorító a talán csak fáradt, de talán fájdalmas tekintet. Örül és szomorú egyszerre. Mint ahogyan mi is. Nehéz élet ez így minden szépsége ellenére. Ő választotta, mi támogattuk, de a szívünk – hol jobban, hol kevésbé titkolva – fáj. De reménykedünk, hogy lesz Nemsokára...


















2017. okt. 17.

Tíz nap a Paradicsomban 9.



A sűrű nap

6:30-kor reggelizünk. Alaposan, hiszen mire merülnünk kell, már úgyis egy viszonylag hosszú hajóút lesz mögöttünk, van idő az emésztésre. Egy igazi thai ladikra szállunk (bocsánat, hajó!). 4 órás lesz a túra, kétszeri merüléssel. Engem már az elképzeléstől is elönt a pánik, de igyekszem titkolni. Végig követjük a sziget partvidékét, látom a helyet, amelyen átsöpört anno a cunami, aztán kiérünk a nyílt vízre és az irányt Maya Bay felé vesszük. Igazából ez a sziget is Phi Phi-hez tartozik. Varázslatos az öböl, ahol már hajók tucatjai parkolnak, a turisták a parton fotózkodnak. Érzem, hogy a partra ugrás nem tett jót a lelkesedéstől most éppen nyugodt térdemnek. Kicsit kacsázóvá válik a járásom, ennek köszönhetően alaposan belerúgok egy vastag gyökérbe a homokban. A szikrázó napsütésben is a csillagokat látom. Mélyeket lélegzek a rám törő rosszullét ellen, miközben a többiek türelmetlenül integetnek, siessek, mert csak egy óránk van, látnivaló pedig van a sziget belsejében is. Nem akarom elrontani a kedvüket, hogy szerintem én éppen most törtem el a lábam ujját, inkább utánuk bicegek. Egy tízes skálán inkább nem értékelném a mutatványt. Siralmas lehet. De senki nem foglalkozik velem. Az orosz lányok egymást fotózzák mindenféle modell-beállásban, a férfiak a csónakok között úszkálnak, thai hajósunk pedig lerója a kikötői díjat a homokban üldögélő figurának, aki a helyi office-t hivatott megtestesíteni. A sziget belseje vadregényes, a kilátás a smaragdzöld vízre nagyon szép, bár ha már akkor is tudtam volna, hogy éppen ott fogunk merülni, akkor nem másztam volna fel a kilátóba, hogy fentről is lássam. Visszabotorkálunk a hajóhoz, beszállunk, nekiindulunk és máris készülődünk a merülésre. Na jó, a merülés már önmagában lehetetlen, hiszen mellényben vagyunk, amiben még úszni is kihívás, nemhogy merülni. De békatalp, szemüveg és pipa is van rajtunk, már majdnem úgy nézünk ki, mint a búvárok. Én meglehetősen dicstelenül csobbanok első alkalommal a vízbe. Kb. mintha összekötözött malacként gördítettek volna le a fedélzetről. Szerintem még a halak is megsajnáltak, mert azonnal odaúszott egy szép vitorlás példányt, aztán mindenféle színes társaik.
Ennél már csak a kimászás volt kínosabb. Hajósunk rövid kis lépcsője még a fiataloknak is kihívást jelentett, akkor sejthetitek, mire én a hab testemet kituszkoltam a szárazra. Toltak lentről, húztak fentről, én meg csak vihogtam. Ezerrel sütött a nap és nem érdekelt, hogy hülye vagyok. A csónakon persze esküdözöm, hogy én még egyszer be nem megyek, aztán  következő megállónál már sokkal rutinosabban csobbanok, megtalálva a megoldást a korábbi hibákra. Varázslatos a víz alatti világ még így is. El tudom képzelni, hogy palackkal merülve még nagyobb csodákat lehet felfedezni, de nekem már ez is önmagam meghaladása volt, és egy életre szóló élmény. Kifelé szinte rutinosan mászom, már tudom, hogy hol kapaszkodjak, ahol bízhatok karom erejében. Alig kell segítsenek és odakint vagyok. Büszke vagyok magamra, hiszen nem fulladtam bele, még csak nem is kortyoltam a sós vízből, és nem kellett emelődaru sem ahhoz, hogy visszajussak a hajóra.  Megesszük a kis banánokat, amiket hoztunk magunkkal, csuromvizesen nézzük a többi vízben lebegő testet. Már odáig jutottam, hogy irigylem őket, legszívesebben visszamennék. De nem lehet, mert az idő kíméletlenül múlik, lassan vissza kell indulnunk. Sharon apró darabkákra tépi a banán héját és a vízbe dobálja, mire valóságos pezsgés indul meg a víz felszínén. Azok a tarka kis halak, akikkel nem olyan régen még odalent szemeztem, most itt ficánkolnak a finom falatokért, megcsillantva testüket a napfényben. Egy kis merítőhálóval gazdag fogás lehetne. 

Visszaérünk, lezuhanyozunk és összepakolunk rekord sebességgel. Közben megérkezik az ebédünk, amit a parton, a fák árnyékában fogyasztunk el. Aztán már mennünk is kell a hajóhoz, amely visszavisz minket Phuketbe.
A visszaút zavartalanul napfényes, de mintha az iram még gyorsabb lenne, mint idefelé. Valósággal pattogunk a vízen. Egy órányi rohanás után szelíden besimulunk a parkoló yachtok közé. Patra szállunk. Taxi vár minket, de még nem a reptérre megyünk, mert a fiatalok tudják, túl sokat kellene a repülőtéren várakoznunk, és talán kényelmesebb lenne, ha ezt egy közeli Holiday Inn-ben tennénk. Úgy érzem, túlzásba viszik a rólunk való gondoskodást, de azért jól esik a tengerparti szálloda kertjében elnyúlni egy pamlagon és koktélt szürcsölni, aztán életem legjobb thai húslevesét bekanalazni a gyönyörű naplementében. A taxi visszatér értünk, irány a reptér. A reptéren sikerül kiakasztanom a biztonságiakat. Kézipoggyászom mélyén egy zacskó csörög. Kagylók, a víz által partra sodort korallok, formás kavicsok. Tanakodnak, hogy ez vajon tiltott dolognak minősül-e, de főnökük végül vigyorogva int, vihetjük. A zacskó lehet vagy másfél kiló, talán úgy vannak vele, ha én ilyen hülye vagyok, hogy cipelem, nekik nincs ellenükre. Nyilván látta más is a kis közjátékot, mert a gépre való beszálláskor aztán belenéztek a másik táskánkba is. 

Szingapúr más ismerősként fogad. Szeretném hinni, de azért az Immigration card-ot ismét ki kell töltenünk, az ujjlenyomatainkat is újra leveszik. A taxikhoz egy remek rendszeren keresztül lehet eljutni. Mint a bechekkolásnál, kordonok között kanyarog a nép kifelé és egy irányító ülteti be az utasokat a gyorsan egymást követő taxikba. A dolog gördülékeny és nincs az a visszataszító érzés, mint a ferihegyi rámenős taxisok esetében. Még mindig meglepetés, hogy hol fogunk aludni, de amikor a kocsi bekanyarodik a már ismerős útra, nem kapok levegőt. Az InterContinental Singapore a cég zászlóshajója, gyönyörű, a brit gyarmatii időket időző épület, előtte indiai uniformisban fogad a kapus. Egyszerű kis csomagjainkat felnyalábolja a hordár és úgy vonulunk be a fényűző szállodába, mint azoknak a bankároknak, üzletembereknek a hada, akik itt szállnak meg. Őszintén szólva nem hívogató, inkább ijesztő. Személytelenül elegáns a hófehér luxus. 120 centis tv a szobában, king size méretű franciaágy ring puhán, márvány fürdőszoba, az íróasztalnál a konnektorok mellett usb-csatlakozók. Éjfél van már, elég fáradtak vagyunk hozzá, hogy túltegyük magunkat ezen az idegen világon és álomba merüljünk.















2017. okt. 16.

Tíz nap a Paradicsomban 8.



Az időjárás átszervezi a programot

Borús reggelre ébredünk. Csúszik az indulás, egy kis napfényben bízunk. A bal térdem kegyetlenül fáj, de ami ijesztő, az ágyon fekve fel sem tudom húzni. A reggelire várva a tv-t bambulom, Will Smith, mint Közellenség rohan üldözői elől. The End! Következik: ... nem hiszek a szememnek, Classic Blockbusters címszó alatt a Remember me című Robert Pattinson filmet adják. Szeretem. Közben megtudom, ma már nem megyünk merülni, mert borús időben úgysem akkora élmény. Így aztán a masszázsra is ma kerül sor. A gyerek csak úgy mellesleg közli, hogy 11-re várnak a masszázsban. Izgatott leszek, hiszen ez itt most hamisítatlan thai masszázs lesz. Amikor megérkezem, kitöltetnek velem egy lapot, hogy semmi olyan betegségemről nem tudok, amire előnytelenül hatna a masszírozás, majd kapok egy fura bugyogót, hogy húzzam magamra. Lefekszem az ágyra, törölközőkkel takarnak be, majd a tarkóm táján egy kis mentholos krémmel finoman megkezdődik a kényeztetés. Igen, az amolyan „az orrodat is tisztíccsa” érzés, de nagyon jól esik. Aztán masszíroznak tovább a törülközőkön keresztül, szárazon. Furcsa, de kellemes, bár kicsit sajnálom, hogy mindig száraz bőröm most nem töltik fel valami jóféle olajjal. Igen, járkálnak a hátamon, mögém ülnek, egész testükkel részt vesznek a masszírozásban. Az apró thai lány légiesen mozog, érintései akár a lepke rebbenése, mégis érzem, ahogy izmok szabadulnak fel merevségükből, sőt egy csigolya is a helyére csusszan. A masszázs befejeztével leültetnek a váróban, finom teát kapok és a számlát, amit csak alá kell írni, megy a szobaszámlához. Épp csak felhörpintem a cukor nélkül is kellemes ízű teát, amikor érkeznek a fiatalok egy páros masszázsra. Elégedett (jóllakott óvodás) mosolyomat látva örömmel ölelnek meg.
Persze, ahogy más elfoglaltságot találtunk magunknak, a nap is azonnal életre kel. A parton ennek örömére Beach-partyt rendeznek. Zene, kaják, italok, játékok. Az animátorok könnyedén vonnak be minden eleinte vonakodó nyaralót az ügyességi játékokba. Délután 5-ig szinte ki sem jövünk a vízből. Akkor kicsit rendbe szedjük magunkat és a gyerekek teraszán pezsgőzünk és kártyázunk. Ünnepeljük az eltöltött klassz napokat, kicsit búcsúzunk, hiszen holnap kora délután már indulnunk kell vissza Szingapúrba. A vacsorát a parti fák alatt fogyasztjuk el. Lampionok lógnak az ágakon, hatalmas akváriumból választjuk ki a halat és homárt. Mesebeli az este ... már megint.