2017. júl. 18.

Az esküvő képekben

Szigorúan csak a vendégektől kapott fotókból, mert a ded nem engedi a fotós képeit semmilyen formában feltölteni a világhálóra.










2017. júl. 10.

Férj lett a kisebbik...




Nem is tudom, mit írhatnék... Aki még emlékszik a saját esküvőjére, tudja... akinek van/volt ilyen korú gyerekeke és bekötötték már a fejét, tudja ... mifelénk így alakult (szigorúan az én szemszögemből) :)

1.       Évek óta külföldön élő fiúcska természetesen külföldön találja meg élete párját is. Nem ám Burgerlandban, kicsit messzebb... túl a Bengáli öblön, még Thaiföldön is túl...
2.       Nyelvi nehézségek vannak, mert minket még alapvetően oroszul tanítottak, családi okokból pedig a németet preferáltuk. Hm, most aztán lehet angolul tanulni.
3.       Az esküvő szervezését a ded veszi a nyakába, önfejű, nem enged az önkéntes segítőknek... az utolsó pillanatban pedig lehetetlennek tűnő ötletekkel bombázza a feladattalanságban eltunyult édesanyját.
4.       A katolikus egyház ... nem bántom őket, pedig lenne miért. De az igaz szerelemnek még ők sem tudják útját állni, hiába találnak ki bármi akadályt, a fiatalok legyőzik őket. Végül egy évnyi szervezés után a nagy nap előtt két nappal tudjuk meg, ki lesz az eskető pap. És azt is, hogy az illető a Balatonon van. Telefon. Majd szombaton ebéd után elindul. Nem egy ideges pap, az biztos. Járatlan család annyit tud, hogy diakónus atya. Bólogatunk. Már minden mindegy. Egy órányi telefonbeszélgetés az ismerkedés a fiatalokkal, próba persze nem lesz, majd alakul valahogy. A végén meglepően szimpatikus esketés. Ugyan az atya megfeledkezik a szülők köszöntéséről, viszont cserébe hosszasan ecseteli, hogy egy gyermek számára a legfontosabb, hogy lássa, érezze a szülei közt lévő harmóniát, hogy ugyanennek a megvalósítására törekedjen majd felnőtt életében ő maga is. Tudja, hiszen ő maga is ebben a templomban kötött házasságot 29 évvel ezelőtt. Az információval gazdagodva, de virág nélkül maradnak a mamák. Igaz, ezt az étteremben pótolják a gyerekek.
5.       Templomi technikus ... meg sem lepődünk... elment nyaralni. A helyettese az esküvő előtt fél órával hajlandó szóba állni az izgatott vőlegénnyel. Aki szerencsére már túl ideges ahhoz, hogy kiboruljon, viszont elég gyakorlatias ahhoz, hogy átszervezzen mindent, hogy a templom is hozhassa a begyakorolt formáját, és majd a menyasszony is megkapja, amire vágyik.
6.       Torta – a ded nem az estét lebonyolító étteremtől rendeli, nem is cukrászattól, hanem a régi munkahelyétől. Ők nem szállítanak ki. Majd az örömanya. A ceremónia előtt két órával 35 fokban, légkondi nélküli autóban, egyedül. Cukrász elkísér, majd taxipénzzel a zsebében távozik. Örömanya pedig a feltúrt városban Fittipaldi stílusban rongyol haza átöltözni, majd vissza a templomhoz. Nem kell nagyon apróznia a dolgot, hiszen fodrásznál két nappal korábban volt, még tart a hőség ellenére is; kozmetikusnál 4 nappal korábban, amikor is kiszeltündésre vették a szemöldökét; a sminkes pedig már amúgy is olyan fejet varázsolt neki, mintha mindenen csodálkozna. A ruhát sikerült az elmúlt napok stressz-evése következtében nem kihízni. Nem akarná lecserélni, mert nincs mire, ráadásul a menyasszony mamája is ugyanebbe a színbe öltözött ... micsoda buli ez mááár!
7.       Étteremmel a szervező férjjelölt vagy 60 e-mailt váltott, sejtem, hogy már a neve hallatán is csuklani kezdenek, de azért halált megvető bátorsággal megyek be a nagy nap előtt két héttel olyan fontos dolgokról érdeklődni, mint hogy hány méterre van a főasztaltól a dj pult.
8.       Virágos az esküvő előtti napon is elfogad még pótlólagos rendelést a menyasszony hajába való díszre, amit az örömanya visz házhoz, hogy aztán ennek örömére őt is jól kisminkeljék, holott még életében nem látott szemfestéket. A helyszínen a menyasszony teljes családja és vagy tíz lány  barátnő, kolléganő figyeli a leányzó átalakulását. Egyikőjüknek sem a magyar az anyanyelve.
9.       A kocsiról az egyik barát gondoskodik. Nyoszolyólánykáról egy másik. Utóbbi a vőlegény kis keresztlánya, aki megrémül a tömegtől és nem hajlandó a rózsaszirmokat dobálni, viszont csodásan fest az alkalomra kapott kis virágkoszorújában.
10.   Bocs, hogy nem kifejezetten időrendben haladok, de hát csapongok, akárcsak a vőlegény, amikor itt-ott megdobott egy feladattal. Mint például az érkezésük másnapján a családi közös programmal, amikor a nagy asztalt körbe ülve apró üvegcsékbe töltögettük az ajándékként szánt illatos teafüvet. Majd felcimkéztük, aztán megcímeztük az ültető kártyákat. Éjszaka érkeztek, hajnalra értek a nyaralóba, az örömapa alaposan megdolgozott a sima útért. A következő éjszaka megérkezik a testvér is – már két éjszaka nem aludtam az aggodalom miatt :)
11.   Az esküvő napján bónuszként megkapom a virágost. Végül is jogos, hiszen már csak én leszek kéznél, hogy visszajuttassam neki a vázákat, autódíszalapot és a 20 db virágos kaspót, amiben a kisebb asztaldíszek vannak.Különböző "iparosoknak" fizetek, fogalmam sincs miért cserébe :)
12.   Két nappal az esküvő előtt páros fotózás. Szépen felöltözve a Várban és a Kopaszi gáton. Remek idő, sok trollkodó turista, hangulatos képek, jó hangulat. Spontán szerveződő találkozó a menyasszony szüleivel. És egy csomó ismerőssel, akik szintén éppen ott örülnek a szikrázó napsütésnek. A délelőtt a próbafodrász és –kozmetikus jegyében zajlik, így aztán a menyasszony akár azonnal ki is mondhatná azt a boldogító igent. A vőlegény is :)
13.   Amikor a nagy nap másnapján az étteremből elhozzuk a dolgainkat, köztük ezeket a tételeket, feldíszítjük velük az otthonunkat. Nem hiábavaló hívság ez, hiszen hétfőn egy villásreggeli keretében búcsúzunk az új rokonoktól. Amit a ded elfelejt közölni, hogy ők mire gondolnak ilyen címszó alatt. Nekem villásreggeli, ha van benne valami meleg. Sült is készül, de bármilyen omlettet kívánság szerint varázsolnék. A fiatalok hol itt laknak, hol a szállodában. Szerencsére hétfőn már itt. A vendégek érkezése előtt két órával a gyerek előkeveredik a szobájukból és megkérdezi, milyen leves lesz? Hogy mi vaaan? Leves?  Igen, az ő szóhasználatukban ez egy korai ebéd lenne. Közel a bolt, futás, fél óra múltán fő a leves, sültek a sütőben, saláták készen, dagad a rizs. Micsoda szerencse, hogy a terítékre nincs gond, mert azt még előző nap megcsináltuk. És micsoda szerencse, hogy a szoba közepén még mindig elfér a régi pingpong-asztal.  Az éttermi virágdíszek és szép terítők, valamint az ünnepi teríték – jelesül Herendi, abból is a Rotschild mintás – nagyszabásúbbá teszik, mint egy öt csillagos szálloda báltermében az ünnepi terítéket. Két kutyával az asztal alatt tökéletes az összkép :D
14.   A kutyák – meglepően jól bírták az őrület hetét, az ünnep napját és a nem kevésbé hektikus levezetést. Talán a melegnek is szerepe van benne, de nyugodtak, sokat alszanak, ami most kifejezetten jól jön. Még ha magát a hőséget utáljuk is. Utáljuk, de azért összeszorul a zabszem, amikor a szertartás előtt fekete fellegek gyülekeznek a közeli Sashegy felett. Szerencsére mellettünk vonul el.
15.   De ne csak rinyáljak! Az étterem csodaszép, a környezete kifejezetten olyan, amilyenről a menyasszony álmodozott, nekünk pedig praktikusan közel van. Az időjárás a két héttel korábbi katasztrofális jóslathoz képest mellettünk van. Az étel finom. A torta túlélte a szállítást, szép is, finom is. A násznép nemzetközi volta ellenére nem feszeng, jó a hangulat. A vendégek másnap sorra jeleznek vissza, hogy régen voltak ilyen remek esküvőn. Igyekszem nem arra gondolni, hogy a gyorsan fogyó rum, gin és vodka mondatta ezt velük. A barátok kitesznek magukért kis műsorukkal. Mindig is kedveltem őket, de amikor a nyegle kamaszból „komoly” férfivá érett srácnak elcsuklik a hangja, ahogy a barátságukról beszél, legszívesebben a keblemre ölelném.  A fiatalok szépek és boldogok. Beszédeik, nyitó táncuk, slide-showjuk mosolyt és könnyeket egyformán előcsal. Meglepő ajándékként a menyasszony egy képzőművész barátnője minket is megajándékoz két képpel a szőrös kedvenceinkről. Meg vagyunk véve kilóra. A testvérek szívmelengetően testvérek ezekben a pillanatokban. Nincs ez mindig így, ezért aztán mégiscsak jó ez a vízálló smink. A nagyszülők jól érzik magukat – ez is fontos! Mi remekül érezzük magunkat, gördülékeny minden, nincs ok aggodalomra. Másnap derül ki, hogy ez mekkora feszültségtől szabadított meg minket. Amíg a fiatalok pihennek, mi a két szőrösnek kedvezünk, hiszen ők is hősies lemondással csinálták végig az elmúlt napokat. Megérdemlik, hogy az éjjel két órás ágybabújás után „hajnali” hét órára már kint legyünk velük a Hajógyári szigeten. De nem bánjuk, mert felhőtlen az örömük és az időjárás is.
16.   Mégis csak sírok kicsit! Tíz nap adatott meg, és őrült tempóban rohant el! Nem igazság! De feledhetetlen napokat töltöttünk együtt, amelyek minden idegeskedés ellenére valószínűleg nekik is, nekünk is a legszebb pillanataink közé tartoznak majd. Nem tudom, mit felejtettem ki a beszámolóból, mert valahogy úgy érzem magam, mint egy különleges utazás után, amikor idő kell az élmények leülepedéséhez, mert egyelőre össze-vissza kavarog bennem minden. Sok időt tölthettünk együtt végre egy év távolság után, de mégis túl keveset. Az vigasztal, hogy szeptember végén újra találkozunk. Hogy később mit hoz az élet, azt pedig egyelőre senki meg nem mondhatja. Egy a biztos, azt remélem, hogy nagyon boldogok lesznek. Kitartanak egymás mellett jóban-rosszban, egészségben-betegségben. Ahogy Pál apostol korinthusiakhoz írt első levelében, a Szeretet himnuszában megfogalmazta, és amit mindketten az anyanyelvükön olvastak fel a szertartás során.
17.   Szóljak bár az angyalok nyelvén, ha szeretetem nincsen, olyanná lettem, mint a zengő érc, vagy mint a pengő cimbalom. És legyen bár prófétáló tehetségem, és ismerjem bár az összes titkokat és minden tudományt, és legyen bár oly teljes hitem, hogy a hegyeket áthelyezzem: ha szeretetem nincsen, semmi sem vagyok. És osszam el bár egész vagyonomat a szegények táplálására, és adjam bár át testemet, úgy hogy elégjek: ha szeretetem nincsen, semmit sem használ nekem! A szeretet türelmes, nyájas; a szeretet nem féltékeny, nem cselekszik rosszat, nem fuvalkodik fel, nem nagyravágyó, nem keresi a magáét, nem gerjed haragra, nem gondol rosszat, nem örvend a gonoszságnak, de együtt örvend az igazsággal; mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. A szeretet soha meg nem szűnik; a prófétálások – véget érnek, a nyelvek – megszűnnek, a tudomány – elenyészik. Mert rész szerint való az, amit megismerünk, és rész szerint való az, amit prófétálunk; midőn pedig majd eljő, ami tökéletes, véget fog érni az, ami rész szerint való. Midőn gyermek voltam, úgy beszéltem, mint gyermek, úgy viselkedtem, mint gyermek, úgy gondolkoztam, mint gyermek; midőn pedig férfiúvá lettem, felhagytam azokkal, amik gyermekhez valók. Most tükör által homályban látunk; akkor pedig majd színről-színre. Most rész szerint ismerek, akkor pedig úgy fogom ismerni, amint én is ismert vagyok. Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, ez a három; de ezek között legnagyobb a szeretet.”

2017. jún. 18.

Nyögős-morgós poszt...

Tényleg nem értem a mai magyar egészségügyi rendszert. Fáj a derekam. Ez mondjuk már régi történet, de most úgy döntött, tovább mászik a fájdalom, mostanra a bal forgóm és a térdem is megroggyan, ha terhelem. Az ember ugyebár két lábra állt, úgyhogy terhelni muszáj. Néha a karom felé is kisugárzik, de az lehet, hogy mástól van, nem tudom. Mindenesetre a dolog mára eljutott odáig, hogy gondoltam, megmutatnám már egy szakembernek, mit javasolna tenni a dolog ellen. Szóval, sántítok. Tudom, hogy ilyesmivel nem a szemészeten lelek gyógyírra, a gerincgyógyászatra mennék, de a rendszer nem érzékeli a fájdalmat és kacskaringós úton vezet a cél felé. Először is irány a háziorvos, akihez időpontot kell kérni. Népszerű ember, várni kell. A háziorvos ugyan nem szakember, de első körben úgy gondolja, ő is segíthet. Elküld röntgenre, ami nem baj, a dolog természetéből adódóan előbb-utóbb úgyis ott kötnék ki. De az eredmény birtokában sem küld azonnal tovább egy szakemberhez, majd ő. Izomlazító, fájdalomcsillapító, krém nem árthat, addig is kapkodjam savanyú cukorka helyett. Krémezni meg jó, azt mondják. Visszamegyek egy hét múlva (milyen jó, hogy az első randin tisztáztam a következő időpontját, mert az asszisztens nyaralni ment, kitől kérhettem volna?). Telik az idő, a gyógyszer nem hat, én várok türelmesen, a sok soron kívül érkező türelmetlen. Amikor bejutok, helyettesítő orvos van, aki széttárja a karját. Hát igen, van itt a leleten minden, mint a búcsúban, ez ilyen. Szedjem tovább a gyógyszert. Mondom, nem használ. Akkor felír mást, viszontlátásra. Kérdezem: nem kéne ezzel valami szakrendelésre esetleg? Hát, ha nagyon akarok. De ott is ugyanezt fogják mondani, esetleg felírnak gyógytornát, fiziót, de azt magán úton is találok. Jah, súlyos ezrekért, igen. Hát, azért én mégis megpróbálnám. Jó, akkor itt a beutaló ortopédiára, bár, lehet, hogy továbbküldenek majd reumára, sok szerencsét! Felhívom a rendelőt, mert ugye oda is csak időpont birtokában tanácsos leülni a sor végére. Június 15-én október 16-ra adnak időpontot! Könyörgöm, a lábam most fáj, most roggyanok meg, ha lépcsőzni akarok, ha csomag van a kezemben. Még csak 57 éves vagyok, szerintem néhány doboz tartós tej még bele kéne férjen! Úgyhogy várok a soromra, talán majd a fájdalom is múlik, mint az idő. Mindenesetre már eleget éltem ahhoz, hogy emlékezzek, volt időszak, amikor ha fájt valamim, odamentem a szakrendelőbe és nyögtem. Ők meg segítettek. Akkor, nem négy hónap múlva. Igazából ez az alapproblémám, hogy miért néznek ennyire kiskorúnak, hülyének, vagy nem is tudom, mit gondoljak erről? Ha a fogam fáj, fogászatra megyek, ha a szemem, szemészetre, ha a fülem, akkor a fül-orr-gégére, és igen, ha tudom, hogy a gerincem a ludas, akkor a gerincgyógyászaton kopogtatnék, nem a tüdőgondozóban. Nem mennék náthával a nőgyógyászatra és törött bokával végbéltükrözésre. Miért kell ehhez egy elirányító köztes állomás, aki sokszor tényleg nem is a megfelelő helyre küld?
Azt mondják, ne morogjak, mert csípőprotézisre két évet is várni kell. Asszem, ha valaha szakorvoshoz kerülök, rögtön kérek is egy beutalót arra is, mert amennyit várni kell, talán a csípőm is eljut abba a fázisba, és milyen remek lesz, hogy felkészülten várjuk a Nagy Napot. Basszus, 57 évesen nem ezzel kellene foglalkoznom, de a fájdalom néha elveszi az ember eszét. Akkor meg pláne, ha tudom, hogy a segítségre még sokáig várni kell.


2017. jún. 7.

Csapongós ...

A Frizzóban Pavlovát ettem. A tulajt már a sírba vittem az állandó emlegetésével, aztán feltettem ide a blog fejlécbe egy képet (akkora volt, hogy a végén önszántamból vettem le, hogy helyet cserélhessen ezzel a helyeske Klimt képpel, amin Judith éppen a Golden feliratba kukkol bele - nos, ezt csak zárójelben, de tényleg). Hm, ezt a mondatot most legalább három részre kell bontsam. Szóval, Alessiát a Pavlovával üldözöm, amióta csinált nekem habcsókot. Egy ideig ellenállt, aztán én meg felraktam ide azt a borzasztó nagy képet a nagggyon gusztusos Pavlováról, és akkor megadta magát a sorsának. A képet meg szépen le is vettem, mert ahányszor megnyitottam a blogot, annyiszor csöppent el a nyálam. Még tini koromban a pasikkal kapcsolatban sem jött be igazán a plátói, most meg már ez a Pavlova is kiverte nálam a biztosítékot. Szóval, jött Klimt Judithja, a kukkoló. Alessia Pavlovája nagyon finom volt, ettől függetlenül keressetek rá a Google képkeresőben. A variációk egy témára nyálcseppentő esete. Már ott tartok, hogy csinálok itthon is, aztán max. rájárok majd egy hétig. Á, nem! Nem lesz ennyi tartásom. Addig fogom enni, amíg látom :( Úgyhogy ez a projekt szigorúan csak az esküvő után lehetséges.

Már megint pöttyös

Nem tudom, mi van velem, pedig ma még a nap se süt ... mit nekem világpolitika, gazdasági helyzet, sőt ... mit nekem esküvő ... megbolondultam. Ma a postára menet nem tudtam kihagyni, hogy fel ne próbáljak egy egyrészes fürdőruhát. Azt sem mondhatom, hogy még nem volt, mert éppen a hétvégén vettem egyet a Lidl-ben. Lehet, hogy leázik rólam az első fürdéskor, de máshol olyan árakon árulták, hogy akkor már kipakolom magam inkább a régi kétrészesekben. És ma megint. Egyrészes. Pöttyös. Vonzalmam hátterét már nem is kutatom. Valami hasonló (és imádtam benne lenni :D )

2017. jún. 2.

Pletyis...

Nem titok, a közeljövőben nagy családi esemény elé nézünk. Kisebbik fiam vág bele a családalapítás kalandjába. Az esküvői szervezkedés hajmeresztő részleteiről biztos van némi fogalmatok, és igen, lehet még fokozni a dolgot. De most kifejezetten az örömanya szempontjából szeretnék megosztani pár élményt. Az örömanya - mint tudjuk - nem főszereplő az eseményen, de azért a statiszták között elég előkelő helyet foglal el. Nagyobbik fiam balsikerű frigyén például én vezethettem oltár elé a colost. Furcsa, nehezen megfogalmazható érzés volt vele végig vonulni a padsorok között a rengeteg vendég tekintetének kereszttüzében. Annál is inkább, mert ez ügyben saját tapasztalattal nem rendelkeztem. De most a dolognak nem is ez a része a lényeges. Akkoriban is úgy választottam meg a Nagy Eseményre a ruhát, hogy elballagtam egy kirakat előtt, megláttam a pöttyöst, és beleszerettem. Tökéletes választásnak bizonyult, mert a fodrász és kozmetikusi segédlettel állítólag vagy tíz évet fiatalodtam benne, egy kissé bizonytalanabb szemerővel rendelkező vendég egyenesen a vőlegény nővérének nézett. Dagadt is a honleányi kebel. Nos, az a ruha immár a múlté, mint ahogy a frigy is, tehát ha az a csoda fordult volna elő, hogy még rám megy, akkor sem vettem volna fel. De nem történt csoda, úgyhogy újfent keresgélnem kellett. A jó öreg "ej, ráérünk arra még" jegyében szinte az utolsó pillanatig sikerült húznom az időt, ami - mint tudjuk - veszélyes dolog, mert ilyenkor az ember hajlamos bármit megvenni, ami csak egy kicsit is alkalmasnak látszik. De mielőtt ezt a hibát elkövettem volna, elmentem egy kirakat előtt. ... Na jó, nem volt ez ennyire egyszerű. A kirakat egyébként hétköznapi előfordulásomhoz egészen közel van, és igen, az elmúlt hetekben megláttam benne már vagy három-négyféle ruhát, mire beléptem az ajtón. Ami most belépésre késztetett, minő meglepetés, egy kék pöttyös ruha volt. Kéretik nem röhögni, én sem tudtam, hogy ennyire vonzódnék a pöttyökhöz; ebben nyilván szerepet játszik az is, hogy hátulgombolós korszakomban egyetlen ilyen ruhadarabom sem volt. Nos, a ruha nem állt jól, nem szépítem, kicsi volt és úgy feszült rajtam, mint szafaládén a műbél. Nem, ez szerintem rosszabb volt. A tulajdonos sajnálkozva világosított fel, hogy nagyobb méretben esélytelen beszereznie egy ilyen darabot, mert ahonnan hozza, nagyon sokféle fazon van ugyan, de szerencse dolga, hogy a méret és az én szemem felcsillanása összetalálkozzanak. Kicsit fel is adtam a reményt és elballagtam még jó néhány más kirakat előtt is, hátha ... de nem, nem volt szerencsém. Ha találtam is nekem tetsző ruhát, akkor az árát olyan titokban tartották, hogy inkább meg se kérdeztem, vagy büszkén és egyenesen kiírtak rá egy olyan összeget, amitől előbb csak csuklani kezdtem, aztán már csak az indokokat keresgéltem, miért is nem tetszik már annyira. Ugyanis a lottón mostanában - és már jó ideje - még egy kettesem sem volt, ezekhez pedig inkább már a négyes találattal lehetett volna vásárlóként közelíteni. Nade... Ezért is jó, hogy ez a kis üzlet ott volt a közelben, kénytelen voltam újra elmenni a kirakat előtt, és igen ... ott lógott egy ruhácska az egyik vállfán. Első ránézésre két számmal volt kisebb nálam, ráadásul lila, amilyen színben szintén nem emlékszem, hogy az eltelt néhány évtizedben húztam-e magamra bármit is (a család ugyanis megveszekedett fradista volt, amikor még volt értelme focicsapatnak drukkolni). A lilán már csak nevettem, mert előző nap olyat tettem, amit a szívem mélyén nem akartam, már a turiban is körülnéztem. És ott két LILA ruhát is felpróbáltam. Az egyikbe szerelmes lettem, olyan dögös voltam benne, mint egy hollywoodi díva; és kb. pont annyira is feszült rajtam, mint egy korosodó díván, akinek összetört otthon a tükre, úgyhogy sajgó szívvel lemondtam róla, pedig ha csak egy fél számmal nagyobb, az évezred üzlete lehetett volna. A másik tökéletesen állt rajtam, remek fazonja volt annak is, de az árnyalata valahogy ... szóval, értitek, nem volt szerelem első látásra. És most megint egy lila. Egy ún. Charleston-ruha, de nem rojtokkal, hanem fodrokkal. Térdig érő, és a vállrésze zártabb, mint a húszas évek eredeti darabjainak. Néhány apró strassz díszíti, ami rögtön feleslegessé is tesz bárminemű ékszert. Imádtam már lógva is, de amikor végigsiklott rajtam az anyag, tudtam, hogy megtaláltam. Csináltam róla fotókat a fürdőszobában, de egyrészt nem akarom ellőni a poént, másrészt nagyon remélem, készül majd róla élvezhető, profi fotó is, akkor megmutatom. Mondjuk, a feladat még nincs kipipálva, mert innentől egy megfelelő cipő és táska is felkerült a beszerzendők listájára (mert ugye a kék pöttyöshöz ezek már meglettek volna). Röviden, a Nagy Nap közeleg, az örömanya készülődik; és jó szokása szerint már megint nem a legfontosabb dolgokkal foglalkozik, de hát ennyi idősen már úgysem változunk; nem igaz?
(A fotón kéretik nem vihogni, csak annak illusztrálására szolgál, milyenek a fodrok a rojtok helyett :D )

2017. máj. 28.

Pillanatnyi elmeállapot...

Rokon kislánytól kaptunk meghívót az augusztusi esküvőjére. Nézem a lapot és azon jár az agyam, de hiszen, nem is Péter, hanem Tibor... de végül rájöttem, hogy az ifjú párról van szó :)
A védelmemben el kell mondjam, ma családi ebéd volt. Kicsit agymosott lettem a végére :)