2024. márc. 28.

Csendes Juditos mérgelődés...

 Tegnap olvastam Demény, a kötsög bejegyzését Judit tollából, amint azon lamentál, hogy a fáradtságtól már se lát, se hall. Ott az iskola, ott a négy kutya a speciális etetésükkel, köztük elsőként is Demény, aki már 15 éves az ezzel járó összes problémával. Mert az kemény, hogy az ágyukba kakál, a kocsiba kakál, hogy a kocsival, ami a járását "segíti" felborul. Már komolyan semmire sincs idő, például pléjsztésönözni se. Mindehhez most 44 éves lesz és hát szar az élet, de ha támogatni akarjuk őket ezen az úton, akkor irány a patreon (legyen is az bármi). Félreértés ne essék, Juditra felnézek. Egyrészt amiért sorra vesz magához ideiglenesbe kutyákat, némelyik ugyan "besül", azaz marad állandóra, némelyik tovább áll, de nagy dolog ez. Oké. Másrészt Deményről vagy tíz éve írt egy könyvet, majd egy másikat, sorra jelennek meg a naptárak, a társasjáték. És ezek biza nem maradnak az ismeretlenség homályában, mert hívják a különböző médiák, népszerűsítik az állatvédelmet, amit Judit tényleg komolyan vesz és csinál. Hatalmas rajongó tábor issza a szavait, elsősorban Demény káromkodásait, amik néha tagadhatatlanul viccesek, máskor talán kissé öncélúak. De ez a tegnapi siránkozás nemkicsit kiverte nálam a biztosítékot. Adott egy lassan középkorú nő, aki a kutyázást választotta a hivatása mellett életcéljának. Szerintem kicsit túl is tolja, de láthatóan bejön a dolog, mert a panelból kertes ház lett és kocsicsere. A kutyák barfoznak, ami sokak szerint az egyetlen és megváltó etetési mód. Amikor viszont valamiről így nyilatkoznak, az nálam már eleve gyanús. És a barfozás nem egyszerű. Különböző húsok és zöldségek, vitaminok, táplálékkiegészítők, bele sem megyek, mert első olvasatra a lusta, nemtörődöm gazda-énem csak legyintett és maradt a minőségi tápnál. És juszt sem érzem ettől vacak gazdának magam. De kövessük őket a patreonon, hogy támogatásunkkal egyszerűbb legyen az élet. Hát, kedves Judit! Ez most elég gáz felhívás volt így a szülinapod alkalmából. Mert az, hogy a Deménynek szánt töpörtyű árát X vagy Y menhelynek küldjék el, az még tetszett is, de ez... és bár az oldaladon, rajongóid körében nem illik erről véleményt nyilvánítani, mert azonnal keresztre feszítik a renitens kommentelőt, szerintem azért elég gáz poszt volt. Azt már csak csendben jegyzem meg, hogy egészségesek vagytok és ... oké, fiatalok. A szülők is azok, még nem kell az ápolásukat is beilleszteni a szorgos-dolgos hétköznapokba. Nincsenek otthon gyerekek, akik két évtizeden keresztül (minimum) alaposan meghatározzák az életet. Még néhány év és jönnek majd az igazi problémák. Akkor mi lesz? Demény szép életet tudhat maga mögött, és természetesen mindenkinek saját joga dönteni a négylábúja életéről, de van az a pont, amikor bármekkora kötsög az illető, mindenkinek, neki is megkönnyebbülés ... és igen, megtiszteltetés a csendes euthanázia. Szeretni úgy is lehet, ha a méltatlan élettől megkímélek valakit, akit tiszta szívvel szeretek. Hiszen most éppen azért küzd egy ember, hogy ez kétlábúakra is érvényes lehessen. 

A véletlen úgy hozta, hogy egy másik Judit is napok óta a képernyőn sírja el, bántalmazott feleségként milyen nehéz élete volt most éppen politikai babérokra törő férje mellett. Egy olyan nő panaszkodik most, aki még az esélyt is elvette azoktól a nőktől, akik valóban félelemben és bántalmazásban élnek gyerekeikkel, mert a kormány, aminek tagja (volt), ugyan dicsőíti családvédelmi programját, képtelen aláírni egy egyezményt, ami után számonkérhető lenne az intézkedésük. Sírós hangon hivatkozik három kiskorú gyermekükre, de azért bulvárszinten mesél egy élhetetlen házasságról. Kettejük csatározása egészen biztosan nem az a mód, amivel egy válás után a gyerekeik érdekeit védelmezni lehetne. A volt igazságügyminiszternek, ha nem volt módja már régen véget vetni egy házasságnak, amiben ő állítólag olyan rosszul érezte magát, hogy a munkahelye jelentette számára a nyugalom szigetét, mégis mit tehetne egy átlagos asszony, akinek sem anyagi háttere nincs egy külön élet megteremtéséhez, sem támogató környezete? Tisztában vagyok vele, hogy a politikai csatározás vett itt most új irányt, nem kímélve sem gyereket, sem azon bántalmazott asszonyok életének megoldását, akik ugyan segítséget kértek, de érdemi segítséget nem kaptak. A volt miniszterasszonynak kötelessége lenne - ha igazak az állításai - az élükre állni, a jogaikért harcolni. Ha nem teszi, azzal hiteltelenné, puszta rágalmazássá teszi mindazt, amit a nemrég még dicsérgetett férjéről összehordott. De félek, ugyanúgy nem az ő szavait halljuk a különböző műsorokból visszhangzani, ahogy korábban miniszeri "döntései" során sem. 



2024. márc. 27.

Kutyás .... másként, másról, nem ömlengős

 A Gesztenyés parkban, ahova van szerencsénk naponta kijárni, egymás mellett van a játszótér és a kutyafuttató. Annak idején ez nyilván jó ötletnek tűnt, de a hétköznapok már bebizonyították, hogy ez messze nem olyan jó ötlet.

Saját vonatkozása is van a háborgásomnak, mert Jamie kutyám nem szereti a gyerekeket. Nem tudom, miért, mert kölyök korában nem érte tőlük atrocitás, nincs is a családban (mármint a mindennapokban), mégis kezdettől nem szimpatizál az aprónéppel. Igaz, az idegen felnőttekkel sem bratyizik, bármennyire kedvesen közelítenek hozzá. Amikor az unokámat először elhozták a szülei, még a járókában aludt többnyire, ha sirdogált, a kutya odament és láthatóan izgatottan figyelte, mi lehet a baj, még rám is nézett sokszor, menjek, segítsek. Aztán a gyerek kikerült a szőnyegre, motorozni is akart, ezt meg már nem tűrte, három hétből kettőig szeparálni kellett őket. Egy évre rá, már egy nap után rájött, hogy ez a kis kétlábú is családtag, nem vegzáljuk, csináljon amit csak akar. Az idén újra jönnek, de most már a kicsi lány is önjáró, kicsit aggódva várom a kutya reakcióját. Szóval, a lényeg: Jamie nem kedveli a gyerekeket (mostanra azért a család már kivételt jelent... többnyire). És tudom, hogy ilyen fóbiával nem egyedül van a parkban. 

Mégis sok kutyás szülő úgy van vele, a saját gyerekük szereti a kutyákat, nekik is van, tehát ha lejönnek a parkba, kettő az egyben, a futtatóba jönnek, ahol a kutya is elvan, a gyerek is játszhat. És nem értik, ha ezzel másoknak problémái vannak. A felelős viszont mégis én lennék, ha a kutya odakapna a gyerekének, aki ugyebár szereti a kutyákat. És ha az enyém odakap vagy csak megugatja, még az is benne van a pakliban, hogy a saját kutyájuk meg bevédi a gyereket és máris kész a káosz és verekedés. 

Tegnap pedig a másik kellemetlen eset fordult elő. Anyuka és gyereke kijönnek a játszótérről, anyuka a telefonján lóg (ezt most nem hangulatkeltésként írom, egyszerűen tény), gyerek unatkozik, hát elkezdi hergelni a kerítés túloldalán a kutyákat. Ki-ki vérmérséklete szerint reagál, naná, Jamie odarongyol és ugatja. Mire a gyerek nem hagyja abba, anyja nem szól rá, így magzata kvázi "beszélget" a kutyával, visszaugat neki, még toppant is, hogy nagyobb legyen a hatás. Jamie persze egyre jobban belejön(ne). Én vagyok kénytelen beavatkozni, elküldeni a kutyát és rászólni a gyerekre, hogy ezt ne csinálja, mert ha kimegyünk, a kutya emlékezni fog rá és ott is megugatja, ahol nincs köztük kerítés. Anyuka nyilván  hallja, amit mondok, mert villámló szemekkel néz rám és végre szól a gyereknek, hogy gyere, a néni nem mondta komolyan. De, a néni qvára komolyan mondta! A néni ugyanis ismeri a kutyáját, sőt eleget hallott nála okosabb kiképzőktől is a dologról, tudja, hogy egy kutya a negatív emléket sosem feledi és bizony tele a nemlétezője a szülőkkel, akik a szomszédos játszótérről sokszor kisállatsimogatónak nézik a kutyafuttatót. Volt már olyan "okos", aki simán  hagyta, hogy a gyerek bottal a kezében kergesse odabent a kutyákat, aztán amikor távozásra kérték őket, akkor röhögve hagyta, hogy a gyerek a kerítésen húzza a botot és kívölről hergelje a kutyákat. Hát, gratulálok! 

(a kép csak illusztráció, nem a helyszínen készült)


2024. márc. 26.

Szívritmuszavar

 Amióta Colin elment, sokszor viszem ki Jamiet a parkba délben is. Eleinte azt gondoltam, biztosan baromira unja már szegénykém, de igazság szerint ez jó alkalom arra, hogy a pórázon sétálást gyakoroljuk olyan helyen, amit már volt alkalma póráz nélkül is alaposan felfedezni. Valamiért úgy gondolom, hogy nagyobb kihívás ismerős terepen szót fogadni, mint ismeretlen helyen, ahol eleve bizonytalanabb, inkább igényli a gazda irányítását. A másik szempont, hogy másokkal is találkozzon, ne csak a reggeli bandával. A fajtatársakkal való folyamatos szocializáció fontos dolog. 

Eddig általában kiskutyákkal találkoztunk, tacskókkal és keverék kutyusokkal, de ma ... ma megérkezett Toby, a három éves golden retriever. Ahogy lecsatolták róla a pórázt és nagy boldogan körbe futott a futtatóban, hozzám szaladt, én pedig nem tudtam ellenállni. Sötétkék kötött pulóver ide vagy oda, alaposan megölelgettem a csodás bundást. Jamie is megszaglászta, de mivel az érkező nem Colin volt, nem sok figyelmet szentelt neki. Én annál többet. Eddig is tudtam, hogy hiányzik a drágám, de ujjaim alatt érezni újra a selymes bundát, hallani a boldog szuszogást (és látni a pulóver ujján az aranyszín szálakat), szívbe markoló élmény volt. 



2024. márc. 24.

Vasárnap reggeli keserűség...

 Korán ébredtem, ami tekintve a tegnap esti barátokkal folytatott kártya- és scrabble-partit, talán meglepő, de nem volt kellemetlen. Igazság szerint a belső órám hatnál tovább akkor sem enged szuszogni, ha Jamie nem óramű pontossággal kezdene haverkodni velem a parkbeli séta idejére figyelmeztetve. Prőóbáltam húzni az időt, így aztán a Facen elém keveredő videó kapcsán kicsit utána keresgéltem Drake Millagannak. Két évvel ezelőtti American Got Talent felvétel volt, amin felcsillant a szemem, így aztán belenéztem a Wikipediába is, ahol állam leesett, hogy a srác még nincs 26 éves, viszont már tíz évvel ezelőtt felvettek vele egy olyan videót, ami érett előadóművészeknek is becsületére vált volna. Eszméletlen módon énekel Elvis számokat, különösen a country stílus áll hozzá közel és baromi jól csinálja. 

Drake Milligan

De az idő elszállt Draket hallgatva, irány a park. Igazán jó hangulatú reggel volt megint a sok kutyás haverral. Otthon a tegnapi maradékokból egy gazdag vasárnapi reggeli. Ugye, milyen idilli a kezdet? De aztán leültem a gép elé és ezt nem kellett volna. 

Hogy szegény Katalin hercegné kapcsán mennyi idiótaság lát még az ominózus bejelentése után is napvilágot, az elkeserítő, de ilyen a bulvár, magukat újságírónak hazudó ollózó banditák gyülekezete. Aztán elém került egy cikk. A Metropol közölte, ami önmagában némi előítélettel tölt el, de végül "kellemesen" csalódtam, mert egy idiótaságra hívta fel a figyelmet, ahelyett, hogy éltette volna. A történet zanzásítva annyi, hogy Csillaghegyen a lakók egy kis csoportja megunta, hogy a környékük vállalhatatlanul fest nagyrészt az autósok miatt, akik szemrebbenés nélkül állnak fel a füvesített területekre is. Összefogtak, hogy kicsit parkosítsák a környezetüket, lényegében a házuk előtti keskeny sávot. Nem, nem hatalmas sziklatömböket raktak le, hogy autós oda ne álljon (itt a környékünkön ezt találták a Főkert emberei megoldásnak), hanem  saját költségükön gyeprácsokat vettek, elvégezték a földmunkát és már éppen rakták volna le a köveket, ültették volna a füvet, amikor a közteresek lecsaptak rájuk. Mert nem volt engedélyük! Hát, baszki, ilyen a mesében nincs! Rongálni a környezetet engedély nélkül is lehet, rendbe tenni mások helyett, csak engedéllyel. Az eszem megáll. Most engedélyért kuncsorognak, amit remélhetően meg is kapnak, aztán folytathatják a munkát, addig viszont egy további kapavágást sem. Autós társainkat ismerve, addig is tönkrevágják az eddig elvégzett munkát. És mindezt miért? Mert egy "jószándékú" névtelen bejelentő felnyomta őket a Közterületfelügyeletnél. Mit lehet erre mondani? Az biztos, Európa egyre távolodik tőlünk, képtelenek vagyunk bürokrácia nélkül a közvetlen környezetünkért tenni, a kerékkötőknek áll a világ. Végtelenül elkeserítő!

(kép a Metropolban megjelent cikkből)


2024. márc. 22.

Ismeretlen ismerős

 Katalin, walesi hercegnőt nem kell bemutatni senkinek. Kedveltem Dianát, mert közel azonos korúak voltunk, nagyjából ugyanakkor volt az esküvőnk és születtek a gyerekeink. Tetszett a mese a királylányról, a filmekben oly romantikusnak bemutatott kapcsolatról. Aztán a mese átváltozott valami rémálommá és én is értetlenül néztem, hogy a csúnya herceg azt a csúnya nőt választja szépséges felesége helyett. Ma talán már másként látnám a dolgokat, azóta éppen eleget hoztak nyilvánosságra magánéletük titkaiból, ami átírhatta a megítélést. Nem mintha erre bármi feljogosított volna, persze volt véleményem, az is igaz, megtartottam magamnak. De Diana tragikusan fiatalon elment és ezzel csak megerősítette a nimbuszt, ami körülvette. 

A fia láthatóan egy olyan lányt választott, aki képes megbirkózni a korona árnyékával, a szigorú királyi protokollal. Mi több, mintha ez lenne a küldetése, látszlag könnyedén viseli a terhet, amit a felfokozott érdeklődés, a számtalan megjelenés jelent. Kettejük párosa - úgy tűnt - képes lesz a brit korona feje fölül elhárítani a veszélyt, hogy idejétmúlt monarchiaként végezzék. Az idei év Katalin kórházi kezelésével (és persze Károly király betegségével) kezdődött. Én sem értettem, mire fel a nagy titkolózás. Most fellebbent a fátyol a titokról, aminél borzalmasabb aligha kísérthette ezt a családot. Most ismeretlen ismerősként is anyatigrisként szedném ízekre mindazokat, akik az elmúlt napokban, hetekben mindenféle agyament teóriákat gyártottak szeretőről, balkézről születendő gyerekről, Vilmos hűtlenségéről. Amikor ezt a családot csak egyetlen vágy vezérelte a média-sakálok kererszttüzében, gyerekeik számára minél kisebb traumaként megértetni ezt a pokoli diagnózist, a kezelést, a reményt, a hitet. 

Őszintén remélem, hogy felragyog még az utánozhatatlan mosoly ennek a fiatalasszonynak az arcán, hogy tovább éltesse családjában, gyerekeikben és alattvalóikban a reményt. 



Anyai rinya...

 Azt hiszem, a minta, amit a kölyköknek adtunk, nem volt rossz. Mit láttak? A család sülve-főve együtt van, néha még a tágabb család is összejár. Mindig jó hangulatú összejövetelek voltak. Ráadásul a hétköznapokon is órát lehetett igazítani hozzájuk. Ehhez képest valahol, valamikor fordult bennük valami és azóta egy idegbaj minden találkozás. Leginkább azok, amikor ebéddel vagy vacsorával várom őket. Persze, előzetes megbeszélés alapján. Volt karácsony, hogy annyira tele volt azzal a hócipőm, hogy min. egy órát késtek, de néha többet, hogy Szenteste szendvicsekkel készültem. Oké, ezek különleges kis szendvicsek voltak, rengeteg munkával, de azért mégis csak szendvicsek, nem rántott hal meg töltött káposzta. A nagyszülők nem is voltak elégedettek, mert őket a füstölt lazac se hozza lázba. Hozta... Nehéz már leginkább múltidőben beszélni róluk. 

Szóval, a kisebbik fiam még csak-csak, de a nagyobbik... sokszor mondogattuk, hogy még a saját esküvőjét is le fogja késni. Nem késte. Aztán el is váltak, de ez másik történet. Most újra asszony van az oldalán, de szerintem most sem a menyem miatt csúsznak minden alkalommal. A helyzet meg az, hogy itt egy férj, aki egész nap nem evett, megszokta, hogy ötkor leülünk a vacsora mellé, és itt egy nagymama, akinek szintén az órával van szoros összefüggésben az étkezése. Nehéz ehhez egy órányi késést igazítani. Persze, megoldható, de akkor is én vagyok az, akit megszívatnak, hiszen kétszer kell megterítenem, aztán leszednem, amikor már az egyszeri alkalommal is tele ... igen, még mindig a hócipőm. Hogy a dolog bonyolódjon, ők most éppen nem esznek húst. A menyem alapból, nagyfiam meg szolidaritásból. De ha itt vannak, akkor ő azért belekóstol a húsos ételbe, amit mi ennénk. Nem mintha ne lenne már jó negyven éves tapasztalatom az etetésből, nyilván meg tudom oldani, hogy jusson neki is, meg pont időben legyen kiszedve a sütőből a húsmentes kaja, de banyek, nem vagyok kifőzde. Olyan nagy kérés, hogy ha ő javasolta az öt órát, akkor az tényleg öt óra legyen és ne hat?

Na, anyai morgolódásomra csak azért került sor, mert a nagyi már inzulinnal megszúrva, de hőesiesen kitart, hogy az unokájával ehessen, apa kínjában elvitte a kutyát sétálni, pedig később akarta, én meg keserűen nézem a rukkolát, ahogy összeesik a balzsamecetes, olivás dresszing alatt. Sovány vigasz, hogy a lilahagyma és a koktélparadicsom köszöni a fűszeres pácot. A grill csirke meg hidegen is jó. A végén ők járnak jól, hacsak bosszúból meg nem sütöm most a kenyérlángosukat, aztán ehetik a csizmatalpat. 



Írtam már erről... de a napok erről szólnak, tehát...

 Szóval, írtam már erről nyilván fogok is még, mert a mindennapjaim meghatározója... mit jelent egy idős szülővel az együttélés. Érdekes téma, mert ha valaki rákérdez, miért nézek ki alkalmasint, mint a mosogatórongy és elmesélem a napjaimat, máris érkezik a legyintés, ne is mondd, annyira tudom, miről beszélsz, mit érzel. Valahol megnyugtat a tudat, hogy bármennyire nem illik emiatt panaszkodni, azért sokan hordozzuk a terhet (igen, TERHET), amit egy idős szülő ellátása jelent. És szinte kivétel nélkül ugyanúgy éljük meg. Teherként. Nem egy cikket elolvastam a témában, szerintem többnyire olyanok tollából, akik a végzettségük kapcsán feljogosítva érzik magukat az önjelölt tanácsadó szerepére, de éles helyzetben még nem volt alkalmuk kipróbálni az ötleteiket. Aki pedig ezekre a tanácsokra éhezik, csendben teszi a dolgát, mert pontosan tisztában van vele, hogy nincs megoldás! Csak és kizárólag radikális döntés vagy a megnyomorító hétköznapok (és mindennapok) bevállalása. 

Legutóbbi "olvasmányélményem" a témában  egy pszichológus írása volt, amelyben felsorolja, hogy mennyi minden megoldás létezik a témában. Elsőként is az öngondoskodás intézménye. Aham, de aki nem gondol idősödve arra, hogy egyszer gondot fog jelenteni egy tál étel elkészítése vagy a gyógyszerek beszerzése, az már rég nem fog erre megoldásként gondolni, amikor a helyzete megkívánná. Sőt, ő fog a legélénkebben tiltakozni, ha a családtagjai felvetik egy otthonban való elhelyezés lehetőségét. Aztán segítőt lehet az idős szülő mellé keresni. Nos, ez is felvet kérdéseket, mert kit és honnan és nem utolsó sorban mennyiért, mennyi időre, milyen feladatokra, együttélésre vagy csak néhány órára? A kérdések vég nélküliek. Napközi otthonos elhelyezés. Aham, és ki viszi, hozza az idős embert? A végén a "legegyszerűbb" megoldás, a gyermek hadrendbe állítása, főleg, ha az lánygyerek. 

Itt a mi esetünk... az édesanyám tavaly elesett és azóta már nem a régi. Addig mindenki dicsérte, milyen "fiatalosan" jön-megy, azóta csak árnyéka önmagának. Süket, ezen nincs mit szépíteni. És konok, eldöntötte, hogy neki a hallókészülék nem kell. Van, de akkor se kell, mert nem. Innentől sejthető, mennyire egyszerű vele a kommunikáció. Nem tudom például telefonon sem felhívni, ő meg sem hajlandó tanulni a kezelését. Nem hajlandó még az erkélyre sem kiülni, az egyetlen cél, ahova sikerült elhurcolnom, a fodrászat volt, de az is felért egy Himalája expedícióval. Hiába na, nyomokban azért még nő. A napjai az ágya és a tv előtti fotel között telnek, nem is értem, hogyan nem lett még nagyobb baja, hiszen ez nem mozgás. Nem hajlandó inni sem, mert akkor pisilni kell járni, és ugye ez alapvetés, hogy minél kevesebbet mozogjunk. Azt viszont egy korábbi tapasztalatból tudjuk, mit tesz az emberi szervezettel, ha valakinek a folyadékbevitele a napi félliter körül mozog, mindent beleszámítva. Vannak napok, amikor felöltözni sem hajlandó, ugyanakkor ki ne nyissam az erkélyajtót, mert ő "rettenetesen" fázik. Miközben a déli fekvésű lakást telibe süti a melengető tavaszi napfény. De a legnagyobb probléma mindenek felett a süketsége. Ketten vagyunk a lakásban, mégis, ha megfogom a vállát, hogy felhívjam magamra a figyelmét, miután a kiabálásomat sem hallja, ijedten összerezzen. Bár, inkább úgy jellemezném: "kiugrik a bugyijából ijedtében". Ha balról szólok hozzá, jobbra fordul. Ha beszélgetni próbálok, lassan és gondosan artikulálva, tőmondatokban, a harmadik mondatnál láthatóan elmegy a kedve az egésztől. Néha ő akar beszélni, olyan 70 évvel ezelőtti történeteket sorol, kicsit talán kiszínezve a múltat, amiknek a szereplőit nem ismerem, de persze igyekszem az érdeklődés látszatát fenntartani. Igazából nem érdekli a reakcióm sem. Az egésznapos fotelben üldögélés közben el-elbóbiskol. Látni ezt a kornyadozást, egészen elkeserítő. Ha azt javaslom, ebéd után dőljön le egy kicsit, akkor már lövi is vissza a választ: akkor nem fogok tudni aludni. De azért este 6 órakor már megy az ágyába, hogy éjféltől hajnalig lássam, ég a lámpa odabent, vagy csak fekszik a sötétben. Olvasgat, akár ugyanazt többször is, mert néhány nap múlva már csak a borítóra emlékszik, a történetre nem. A kezdődő demencia már csak a hab a tortán. Tegnap délután főzés közben azt vettem észre, pakolgatja a gyógyszeres dobozát, veszi elő a vércukormérőt, az inzulint. Kérdem: mit csinálsz? Hát, még nem is reggeliztünk. De, mondom, sőt, már ebédeltünk is, a gyógyszereidet is bevetted. De ő azért csak bütyköl tovább az injekcióval, úgyhogy elveszem tőle, akkor kissé hisztérikusan kéri számon, ÉN mit csinálok. 

Ezek után hogyan próbáljam meg az otthonában akár egy segítővel közösen ellátni? Persze, ő haza vágyik, meg is értem, bár reméltem, hogy mostanra megérti, felfogja, ez a buli egyedül már nem megy. Nem várom el, hogy belássa, micsoda szerencséje van, amiért én itt vagyok neki, a veje meg egy rendes pasi, aki zokszó nélkül viseli a jó félévnyi együttélés minden járulékos "szépségét". Hogy azzal, hogy együtt élünk, mennyire változott meg a mi életünk, végképp nem foglaélkozik. Neki természetes, hogy az étkezések alkalmával csak az asztalhoz kell ülnie. Azt pedig csak a "sorstársak" tudhatják, ránk mentálisan hogyan hat ez az együttélés. Már nem mehetek el itthonról 2-3 óránál többre, dugdosom előle a gyógyszeres dobozt, nehogy túladagolja magát, miközben épp nem vagyok vele. Más problémákat elvileg nem okozhat, hiszen eszébe sem jut a hűtőszekrényt kinyitni, ételt melegíteni, háztartási gépeket használni. Olyan ő most, mint egy kis növény, aki a napsütötte nappali tartozéka, estére betakarjuk, mint a mikulásvirágot.  

Azt írja az okos cikk, hogy a gyerekek könnyebben vállalják fel az idős szülő otthon tartását szerető családja körében, ha behatárolhatóan látják az út végét. Hogy értsd, ha az orvos például egy rákos esetben megsúgja, hogy csak hetei, néhány hónapja lehet hátra. De mit tegyél egy kis szobanövény esetében, aki akár hosszú éveken keresztül határozhatja meg az életed, arról nem írnak az okosok. Mert akarata ellenére nem adhatod be egy otthonba. És hát az emberséges szociális ellátási rendszer is csak odáig gondolkodik, hogy törvényt hoz (2016. júliusától), miszerint a nagykorú gyermek köteles rászoruló szüleiről gondoskodni. Pont. Mert ezzel aztán mindenki élete meg lett oldva. S ha mindez nem lenne elég, a magyar állam egy huszárvágással megoldja az egészségügyi és hosszútávú ápolás problémáját is, mert ezek költségeit is a gyereknek kell viselnie. Oké, a szülő nyugdíja is fedezet ennek egy részére, de lássuk be, nagy általánosságban erőteljesen a zsebébe kell nyúlnia annak, aki ki akarja egészíteni ezt a nyugdíjat egy minőségibb ellátás érdekében. És mondjak valamit, már örülnék, ha itt tartanánk 😢 Lehet leköpni.

Egy olvasói vélemény az említett cikk alatt: "Rohadt szégyen, csak nem az érintetteké, hogy ma egy felnőtt fiatal nem képes arra, hogy gyereket is neveljen és segítse idős, ellátásra szoruló szülőjét! Azt kívánni (ha megoldható és közben nem halnak éhen), hogy valaki napi 24 órában ápoljon évekig, az rohadt barbár dolog. Ó, és ha nem tudn ád, EDDIG ebben az országban túl kevés volt az öregek otthona, a szégyenletes állapotú és a luxus is."   Szóval, tudom, hogy nem vagyok egyedül a gondolataimmal, de ettől azért még egyáltalán nem könnyebb.