2011. dec. 30.

Boldog Új Évet!

Na, ilyen kajahegyek bizti nem lesznek itthon! :) Pékné csülke esetleg meg egy kis virsli, pezsgő. De a legvalószínűbb, hogy átalusszuk magunkat az új évbe :) Főleg, ha ebgyerek még mindig nem fél a durrogtatástól... merthogy szegény Morgan is bírta eleinte az égi háborút... az igazit meg a műt is. Aztán egyszer csak úgy döntött, hogy már nem bírja. Colin augusztus 20-án még bírta. Reménykedjünk!
Mindenesetre kívánok mindenkinek boldog új esztendőt! Vigyázzatok az egészségetekre, mert ez a legfontosabb, minden mást (elvileg) meg lehet oldani. Én csak annyit kérek az illetékestől, hogy az ideinél rosszabb (sokkal rosszabb) NE legyen, akkor én már elégedett leszek. Pedig hát az idei év röviden összefoglalva már a túlélésről szólt, de mivel túléltük, én már sikeresnek könyveltem el. Kicsit félek, mit hoz az új év, de most még nagyon igyekszem optimistán várni. Hát, akkor ... Boldogot Mindenkinek!

2011. dec. 16.

Bizsergés

Próbálom kikerülni a dugót, mellékutcákon kanyargok, már csak sejtem, hogy jó irányba tartok, de legalább megyek, nem állva pufogok.
Aztán vigyorogva tekergetem tovább a kormányt. Az út szélén reklámtábla:
Bizsergés - regeneráló stúdió
Ez tetszik és gondolatokat indít el, amiknek ugyan közük sincs a reggeli dugóhoz, de mosolyt csalnak az arcomra. És már az sem zavar, hogy az utca végén igazán nem sokat nyerve újra csatlakozom a dugulók táborához. Már megérte :)

Kinek mit hoz az ünnep...


Nem vagyunk egyformák. Az egyetemes érzéseket sem egyformán éljük meg. De akit elkapott már a szerelem bódulata, tudhatja, hogy előbb utóbb jön a kijózanodás. És akkor vagy már jóval korábban kell-e meghozni a döntést, hogy ezzel az emberrel akarom-e, tudom-e leélni az életemet? Egyáltalán, ezt a véglegességet akarom az élettől? Vagy tisztában vagyok a realitással és minden erőmmel azon vagyok, hogy egy döntésem következményeiből a legjobbat hozzam ki hosszú távon? Nemcsak magamnak a legjobbat, hanem kettőnknek, minden érintettnek.
Egy ideje nem hagy nyugodni az ismerősi körben bekövetkezett eset. Barátunk lánya egy új szerelemtől bódultan ott hagyott csapot-papot, jelen esetben egy férjet és két kisgyereket. Ők még nem értik, fel sem fogják a körülöttük zajló eseményeket. De idővel számon kérnek majd, ez olyan biztos, mint hogy nappalra az éjszaka jön.
Számomra feldolgozhatatlan, hogy egy anya így döntsön. Mit érezhet akkor a férj? Mit érezhet egy férfi? Tud-e, akar-e békülni? Tudna-e ezek után együtt élni egy nővel, aki nemcsak őt, de a gyerekeit is cserbenhagyta?
Hazudik, aki azt mondja, soha nem gondolt arra, milyen lehet egy másik test közelsége, milyen reakciókra lenne képes mással. De... Megér ennyit ez a tudás? Szabad-e veszni hagyni egykori szerelmet, szeretetet, bizalmat, tiszteletet ezért a tudásért?
Haj, Éva... az az almafa még mindig szedi az áldozatait...

2011. dec. 13.

Vagyogatunk...

Apa frappáns hasonlatot akar mondani, de... naná, nem jut eszébe a nagy pillanatban a ... és itt rám néz, mert mi ugye már félszavakból is értjük egymást, meg talán csak nem véletlenül költi arra a sok könyvre a lóvét, amit nem portörölgetek már időtlen idők óta... És nálam is teljes, tökéletes áramszünet. Nem jut eszembe az öreglány neve, aki végigráncigálja a kocsiját egy háborún. ...mama, de milyen...? Anyám, nem lehetek ilyen hülye, hogy nem ugrik be. Már Brecht is megvan, de milyen mama... Apa ötletel, ettől persze még jobban elveszek.
Életünk szerves része az internet, google-ban már ott virít a vezérfonal, aminek mentén fel kívánom gombolyítani a pillanatnyi sötétséget: színház, mama... (jellemző az elmezavarra, hogy Brecht-et már nem írom oda)
És lőn, az első sor máris köpi a választ: Kurázsi mama, te tyúkeszű!

És mivel van bennem is kurázsi, megnyitom a második hivatkozást is, mert kíváncsivá tett az a fél mondat, ami ott állt: A mama nem tudja, hogy milyen kurva nehéz/Háy János: Nehéz (Bárka Színház)

"A férfi egyetemi tanár, a kertészetin tanít, borászatot. Legalább húsz éve. Szereti az italt. És mi van akkor? Ez bárkivel megeshet. Csakhogy már a tanórákat is a szomszéd presszóban tartja meg. Hol máshol? Elvégre borászati óráról van szó. Van gyereke. Kettő. És felesége. EgyHaza csak akkor ér, amikor a gyerekek már alszanak. Hiába nyomja ki az egész tubus fogkrémet a fogkefére, a felesége akkor is tudja, hogy ivott. Akkor is érzi rajta, hogy büdös, eltolja magától. Kellemetlen az egész kipárolgása.

Odalesz azonban még ez is. Minden. Ugyanazon a napon. Hajdani egyetemi társa, későbbi tanszékvezetője létszámleépítésre hivatkozva kirúgja. Mikor hazaér, a felesége bejelenti, eddig tartott a türelmi időszak. Válni akar. A gyerekek sem akarják az apjukat.

Most meg ott ül a konyhában. A faluban. Ahol minden elindult. A tékozló fiú. Mert nem volt máshova mennie. Itt mégiscsak csend van. Nem az a nagy zaj, mint a városban. Abba bele kell őrülni. Itt jobban lehet gondolkodni. Meg van olyan, aki legalább még megérti. A haverok a kocsmában. Mert másnak ő már nem kell.

Az anya. Ő azért meghallgatja. A férfi pedig beszél. Magáról mesél. Hangosan és tagoltan. Mert a mama semmit sem tud. Mindig csak azt mondta neki, hogy el kell innen mennie. Tanulnia kell. Hogy legyen belőle valaki. De azt nem mondta, hogy ott egyedül lesz. A mama azt nem tudta, hogy milyen kurva nehéz ez az egész.

Ki készít fel minket erre? Először kezünkbe adják a homokozó lapátot meg a vödröt. Hadd maszatoljuk össze magunkat. Aztán jön a játékbaba vagy a kisautó. Milyen édesen eljátszik vele a gyerek. Később a bicikli, a könyvek. Tanul abból is. Aztán egyszer csak kilöknek a világba. Majd csak megleszel valahogy. De ez nem olyan, hogy egyik pillanatról a másikra megszokod. Minden segítség nélkül.

A Nehézben van egy elsődleges történet. A férfié. De a színdarab a drámai csúcsponton túlnő önmagán. Rólunk szól, emberi gyengeségeinkről, gyarlóságainkról, apró-cseprő vétkeinkről, félelmeinkről. Hiszen azért bukunk el, mert képtelenek vagyunk megragadni esélyeinket. Ha hibáztunk, nem ismerjük be. Ha be is látjuk, nincs bennünk kellő bátorság, hogy változtassunk.

Inkább hibáztatod a másikat. Az anyát, hogy mindig, minden körülmények között féltett téged. Az apát, hogy sosem mutatta, hogy elismeri, amit csinálsz. A feleséget, hogy sosem mondta: büszke vagyok rád. A gyereket, mert sosem volt képes megérteni téged. Hibás itt mindenki, csak te csináltad jól. Közben meg tudod, hogy éppen te vagy az oka mindennek. Na ez az, amit kurva nehéz elviselni. Ez rendesen beteszi nálad a kaput.
Bérczes László rendezésében a Nehéz két, élesen elkülönülő dramaturgiai egységre bontható, függetlenül attól, hogy szünet nélkül, egy felvonásban játsszák a darabot. A férfit megformáló Mucsi Zoltán monumentális monológja vezeti fel az előadást. Szenvedélyesen meséli el életének történetét a gyerekkortól a felnőtt éveken át egészen a bukás pillanatáig. Mindazt, amit a játék második felében a szereplők eljátszanak előttünk.

Az előadás legerősebb része ez a monológ. Mucsi és az anya szerepét alakító (de itt még csak hallgató) Lázár Kati kettőse betölti az egész teret. Mucsi az egész előadást elviszi a hátán. Lázár Kati jelenléte pedig égbekiáltó. Holott a fiú beszéde alatt egy szót sem szól. Már akkor a színpadon ül, amikor a nézők még csak befele szállingóznak a nézőtérre. Mint aki mindenhol jelen van. Tekintete, testtartása, mimikája beszél a szavak helyett. A mellékalakok megjelenése törést okoz, meglehet, jobb lett volna elhagyni őket, és végig csak a férfit beszéltetni. De ezt leszámítva is rendesen földhöz vágja az embert az előadás. Utána még ülnél a székedben egy darabig. Csak egy kicsit. Végiggondolni, veled hogyan is van ez. "
Írta: Jeges-Varga Ferenc
2011. június 11. szombat

Arra már nem emlékszem., mit akartunk a Kurázsi mamával, de ez a darab azóta sem hagy nyugodni...

Tanulni sosem késő...

A szürke egy alapszín, a beige pedig annak egy árnyalata.
Tudtátok? Hát, jó ha megtanuljátok!

Van egy golfunk, ami híven hozzám golden színű. De ilyet 2003-ban sem ismert a gépjármű-nyilvántartás, így aztán hivatalosan beige lett.
Mostanában vizsgáztatni kellett, a műszaki adatlapon már barna volt.
Aztán kiderült, hogy a forgalmi "betelt", újat kell csináltatni. Na, az okmányirodában az újra már szürke szín került.
Mondom, ez nem szürke, ez tulajdonképpen arany, de nekem jó a beige is.
De most új színbesorolások kerültek bevezetésre, a beige pedig a szürke alapszín alá tartozik. Állítólag ezt a rendőrök is tudják, és nem fognak meggyanúsítani, hogy bizti átfestettem az autót, és nem jelentettem be.
Elvagyunk. Ez is egy fontos újítás volt, remélem a kiötlője már bezsebelte a prémiumot. Fontos ügyekben, fontos döntések születnek. Ugyan ezt sem tartotta fontosnak megosztani velem időben az ügyintéző, így aztán én kis figyelmetlen (aki az első körben csak a rendszámra és alvázszámra figyeltem) mehettem vissza még egyszer három napi hideg élelemmel sorba állni. De legalább tanultam valamit. Ami miatt lehet, hogy kultúrkörökben majd egyszer jól hülyének néznek.

2011. dec. 7.

Mikulás és más dolgok...

Tavaly ilyenkor annyira fájt a szívem, nem is tudtam, hogy fogom december 6-ot a jövőben bármikor is újra kedvelni. Mert tavaly a jó öreg Mikulás nálunk nem hozott, hanem vitt. Öreg Morgan kutyám aznap kapta meg a megváltó injekcióját, és bár az eszünkkel el tudtunk búcsúzni tőle, de a szívünkkel nem. Amikor este a férjem azzal a hírrel jött haza, hogy ő bizony a neten kinézett egy fájdalomcsillapító kis kutyust, az első reakcióm a harag volt. Hogy tud erre egyáltalán gondolni? És miért nem várt legalább pár napot, miért kellett még ezen a szomorú napon fejbe vágnia a hírrel?
Aztán másnapra a kisördög nem hagyott nyugodni, megnyitottam a fájlt, ahol a kis kölyök képe rejtőzött. Tüneményes volt (milyen is lehetne egy 8 hetes golden bébi) és nem hasonlított Morgan kölyökkori képei közül egyre sem.

Napközben elpakoltam Morgan dolgait, felporszívóztam az utolsó szőrszálakat. Jártamban-keltemben megsimogattam az urnát, amely a hamvait rejti. Közben egyre többet gondoltam arra a kis fehér gombolyagra a képen. Talán igaza van a páromnak, ő kell nekünk, hogy ne a fájdalomra gondoljunk, hanem a jövő felé forduljunk, amiben aztán Morgan már mint szép emlék él majd tovább. Szombaton aztán kocsiba ültünk és hazahoztuk Colint. Akinek egészen hazáig nem is volt neve. Akkor vettem csak észre, hogy a felmenői között Morgan egyik őse is ott található. Róla neveztük el.

Az azóta eltelt egy év pedig bebizonyította, hogy (bármennyire is nem hiszek ezekben a dolgokban, de) van valami megmagyarázhatatlan folytonosság a két szőrös családtag között. Colin az első pillanattól úgy alkalmazkodott az életünkhöz, mintha már valamilyen régi kapocs lenne köztünk. Egy évesen egy tíz éves kutya okosságával, megfontoltságával éli mindennapjait. Mintha a gyors döntés, hogy nagy elődjének távozása egy napra esett az ő megtalálásával, és az utólag felfedezett családi kapocs valahol Morgant, a nyugodtságát, a határtalan szeretetét hozta volna vissza. Pedig nem, tudom én is. De jó hinni ebben egy kicsit. Colin egy önálló személyiség, egy hihetetlenül szeretetre méltó, ragaszkodó, okos kutyus. Akinek az egy éves évforduló alkalmából is köszönöm, hogy megtanított újra mosolyogni, ha négylábúra nézek. Aki segített, hogy a fájdalomból a szép emlékek felé megtaláljam a kiutat. Aki megtanított, hogy ő nem Morgan, ő Colin, akit legalább annyira tudok szeretni, mint a nagy elődöt (ha nem jobban).

2011. dec. 4.

Vasárnapi lázadós...

Egy hét múlva kerek egy éve van nálunk ebgyerek. Ez alatt az egy év alatt soha, egyetlen egyszer sem vitte le reggel családom férfi tagjai közül egyik sem. Mondjuk, este is talán 5-6szor összesen.
Ha a barátainkat hét végén telefonon akarom hívni, délelőtt 10 előtt meg se próbáljam, mert hétvége van, akkor alvás. Ez nekem olyan, mint a Grimm mesék... megfoghatatlan, megélhetetlen csoda. Tulajdonképpen már nem is emlékszem, milyen az, ha valaki reggel addig alhat, amíg az ágy ki nem dobja. Valamikor a távoli múltban kezdődött a gyerekekkel, aztán jöttek a kutyák sorban. Igazából mostanra bele szokhattam volna a rendszerbe.
És ma - miközben törődött korpuszomat próbáltam mozgásra bírni - felébredt bennem a lázadás apró kis manója. Ez így nem mehet tovább! Nem akarok én teljes pályás letámadásba kezdeni, nem, csak egy vasárnap reggelt szeretnék. Amikor nekem hozzák ágyba a kávét, megterítik az asztalt és nem utolsósorban lefárasztva, megetetve lerendezik ebgyereket. Lehet, hogy a második alkalmat már nem is várnám olyan lelkesen. De úgy szeretném megpróbálni!

2011. nov. 30.

50 felett

Na, ilyen rosszul hangzó címet adtak egy újságmellékletnek nemrégiben. Jó, tulajdonképpen csak nekem hangzik rosszul, talán mert érintett vagyok... Ezt ne is ragozzuk!
Szóval, a mellékletben elég sok érdekes cikkecske foglalkozott az "ezüst-generációval" (ez az 50-59 évesek művészneve). Apró mellbevágó tény, hogy nyolcvanas apukám járt az Ezüst-net klubba, amitől én azt is hittem, hogy az ő korosztályukat becézik ilyen kedvesen. Hát nem, már én vagyok az ezüst generáció. Banyek.
Na szóval, hogy végre már a tárgyra térjek, a Szonda Ipsos kutatása szerint nem csak a húszéveseké az internet. Ezt mondjuk, én is sejtettem. És a blog sem ismeretlen ötven felett. Rab László, aki egyébként a cikket jegyzi, azt írja:
" Évekkel ezelőtt beküzdöttem magam egy blogközösségbe. .. Azt hittem, s emiatt kezdetben óvatosan kommenteltem, hogy csupa fiatal ember kakaskodik a blogos küzdelmekben. Hány fölösleges perc és óra ráment arra, hogy az ember az álnevével belesimuljon a virtuális környezetbe! S mekkora csalódás volt, mikor megtudtam erről-arról, hogy valójában kicsoda. Mert a blogban a privátleveles sugdosás éppúgy része az életnek, mint egy falu mindennapjaiban. A blogközösség egy alkalommal személyes találkozót is szervezett. Nosza, gondoltam, most szembesülhetek vele, vénemberként hova keveredtem. És itt ért a legnagyobb meglepetés, mert nem tizenévesekkel, szinglihordákkal, s nem yuppie trendikékkel találtam magam szemben, hanem többgyermekes családanyákkal, kertjüket rendben tartó, unokáikról soha el nem felejtkező Matuzsálemekkel, mint én magam is vagyok. Akik úgy indulnak balatoni nyaralójukba, hogy zsinórokat tömnek amúgy atombombát is tartalmazó női táskáikba. Hátha lesz alkalmuk arra, hogy egy blogbejegyzést összeeszkábáljanak. Hozzá fotót biggyesszenek, vagy zenét osszanak meg a barátaikkal. Mert ehhez van kedvük. A mai ötvenesek lesznek a wifit használó első nyugdíjas korosztály. Akiknek a vérnyomáscsökkentő gyógyszerek mellett talán a legfontosabb az lesz, hogy rendben legyen a széles sávú internetkapcsolatuk is. "
Szóval, ilyesmik álltak a cikkben... hahó, nagyvilág, 50 felett is van még élet! Bár, az az ezüst generáció azért még mindig elég rosszul hangzik ... Vagy nem?

2011. nov. 24.

Már megint...

Már megint úgy jártam, hogy Alessia felhívott, lenne-e kedvem...? Naná, ha valamit javasol, ahhoz általában helyből lenne kedvem, néha azonban nincs időm vagy más profán oka van, hogy nem tarthatok vele. De most... A közeli művházban szimpatikus fiatalember tart előadást leendő könyvéről. A program érdekel, annál is inkább, mert az előző könyv (szintén Alessiának hála) már a kiolvasottak, fejben erősen megragadtak és kedvesek között szerepel. És mint olyannak ott (lenne) a helye a polcomon. De csak lenne, mert sehol nem kapni. Ahol meg igen, nos onnan horribilis postaköltséggel lehet csak hozzájutni, ezért még pihenőben van az ügy. De akkor előadásra fel!

Időben érkezünk, a szépségesen felújított épületben a büfé is megújulva várja a vendégeket ínycsiklandó pogácsával, süteményekkel, szendvicsekkel; és persze italokkal. Szolidaritok Alessiával, aki vezet, így aztán két narancslé és két pogácsa társaságában ülünk le a vidám kis sarokba, ahol unokáikra váró nagyszülők között pörgősen tárgyaljuk ki a bokája gyógyulását, meg az én szerencsémet, amiért az elsőre nem tökéletes mézeskalács-adventi koszorú (még elképzelni sem tudom a végeredményt) romjait hercig kis fémdobozban máris a kezemben szorongathatom. De már idő van, menni kell... A terembe lépve az első látnivaló a megkaphatatlan könyv kisebb kupaca. Nem kérdés, máris veszek egyet.

Leülünk. Nem is akárhova, rögtön az első sorba. Aztán szép lassan az előadás is elkezdődik. Nem is előadás ez, hanem egy élménybeszámoló a Canterbury és Róma között három hónap alatt bejárt zarándoklatról. Lelki szemeimmel elképzelhetetlen a töméntelen gyaloglás, a hétköznapi élettől való teljes elfordulás. Ugyanakkor irigylésre méltó. Mint ahogy az a lelkesedés is, amivel a mesélő egyre inkább magával ragad. Ez valószínűleg kiül az arcomra is, mert az este végeztével új szerzeményemmel én is beállok az aláírást kérők sorába. És kapok is... majd egy pár pillanatig az arcomat kémleli és a következő sorokat írja a könyvembe a szokásos szeretettel VL helyett:
Csak el kell indulni, a többi már jön magától!
Én meg azóta is ezen tűnődöm, ennyire egyszerű lenne?

Varga Lóránt, aki a Camino után megjárta a Via Francigena-t. Könyve, az El Camino (Kis Titkok Könyve) és blogja a Minden út Blog mindamellett, hogy szórakoztató irodalmi alkotás, lépten nyomon telibe talál, mint ez a bizonyos fenti ajánlás... Érdekes este volt, meg fogja dolgoztatni az agyam. És ez jó :)

2011. nov. 21.

Elmélkedős

Azt mondják a szem a lélek tükre. De vajon az igazi tükör kinek mit mutat meg? Láss, ne csak nézz! - hangzik a jó tanács, de vajon képesek vagyunk-e látni, amikor a tükörbe nézünk? Megcsalhat-e szemünk? Tükörbéli szemünkbe nézve a lelket látjuk vagy a könyörtelen fizikai valót?
* na megyek, mert a fürdőszobai tükörben már sem nézni, sem látni nem lehet

Kutyás hírek röviden...

20 éve van kutyám, mégis lehet nekem újat mondani... például, hogy a lyukas női harisnyanadrágnál kevés jobb és alaposabb dolog van a konyhakövön, parkettán hömpölygő kutyaszőr összeszedésére ... és tényleg működik, hurrá!
*
Colin jó étvággyal fogyasztotta el a minap a méregdrága Flexi pórázát. Kapott újat, meg ha már költekezünk, akkor az esti sétákhoz világító nyakörvet is... mit nekem már az ebadó *sóhaj*
*
egy parkbéli kutyás fiú a városban megismert kutya nélkül is :XD

na, most hirtelen ennyi, majd még jövök :)

2011. nov. 17.

Köszönős...

Azt hiszem... tudom... érzem, hogy nagyon jó dolog egy olyan ember barátságát a magaménak tudni, aki akkor is velem van, amikor fizikai valójában nincs is ott. Aki rávesz a gondolkodásra, a kísérletezésre, aki bírál és támogat.
Aki megnézeti velem a Womb című filmet, amit semmiképpen nem akartam megnézni, hogy aztán két nap múlva szenvedélyesen érveljek valaki másnak amellett, miért is kell ezt látnia. Aki egy régen leírt sorával képes kimozdítani képletesen és a valóságban is a négy fal közötti önkéntes bezártságomból.
Aki képes felülírni egy zöld szempárt és annak minden agyzsibbasztó hatását. Csak azzal, hogy betűket vet papírra, amiket összeolvasva az ember lányának igénye támad a valós világ szépségeire is.

2011. nov. 16.

Khm... bocsi... van itt valaki?

Na, most hogy olyan régen veselkedtem neki az írásnak, hogy sikerült innen minden érdeklődőt elijeszteni, újra a klaviatúra után nyúltam. Na, azért nem kell megijedni :)
Most az se zavar, ha csak magamban "beszélek", de megint jó írni.

Ja, és kaptam egy másik fórumon két angol nyelvű levélkét, amitől majdnem zavarba jöttem. Jó-jó, persze, az emberre akkor is ráragad ez-az, ha nem akarja, szóval értettem én a lényeget (meg aztán nem is volt az olyan bonyolult :) ). Annyi történt, hogy megdicsértek, ezt meg a hülye is megérti, főleg hogy titkon vágyott is rá. :) Úgyhogy most feladat van Meg kell tanulni angolul! Ha csak konyhanyelven is (már ami a szintet illeti), de minél előbb.
Régi terv, régi lustaság, új lendület, új inspiráció. Talán most összejön?!

2011. nov. 10.

Az élet igazságai

Az alkohol folyékony pszichiáter.

Ha jobban néznék ki, kiesnék az ablakon.

Az emberiség olyan, mint a krumpli: a java a föld alatt van.

Barátok: olyan emberek, akik jól ismernek és mégis szeretnek.

A szerelem olyan, mintha becsináltál volna.
Mindenki látja rajtad, de csak te érzed a melegét.

Ha egy férfi megérint a szavaival, akkor a keze sincs már
olyan messze.

Nagy ésszel nagyot lehet tévedni.

Annyira sokoldalú, hogy az már gömb.

Egy kutya olcsóbb, mint egy feleség.
Kevesebbet eszik és már bundája is van.

Aki mer, annál van a kanál.

Az élet olyan, mint a WC-papír.
Minél közelebb érsz a végéhez, annál gyorsabban fogy.

Azok, akik nem tudnak magukon nevetni, meghagyják ezt a
feladatot másnak.

2011. nov. 5.

Egy eltűnt, de megkerült poszt utólag...

Eredetileg ezt akartam betenni szeptember 23-án, de úgy elmentettem, hogy többé elő sem került, így akkor írtam gyorsan egy másik szösszenetet. Aztán most meg egész mást kerestem, és ezt találtam. Hát, ha már megírtam, akkor beteszem, mert aznap tulajdonképpen ilyen hangulatom volt:

Ez a mai nap is úgy kezdődött, mint az összes többi mostanában. Hajnali ébredés egy selymes bunda érintésére, egy boldog mosolyra húzódó kutyapofa várja, hogy a kávék mellé felszolgáljam a kis csontocskáknak álcázott kutyakekszet. Az éjjel szétrágcsált, "elrághatatlan" kutyajáték romjain lépkedek. Még fésű után sem nyúlok, csak magamra rántok egy farmert, pólót és pulcsit. Nyakamban a póráz, derekamon a kutyás túlélő szett és irány a park. Hoppá, Colin nyakában viszont nincs is nyakörv, mert az esti keféléskor nem raktam vissza. Hát, így jártam. Szerencsére ebgyerek az amúgy kötelező felszerelés nélkül is szófogadó, fel sem tűnik a hiányos ruházat. Egy óra önfeledt hancúr után hazamegyünk. Párom már elment, a gyerek mostanában tulajdonképpen nem is lakik itthon, miénk a tér és az idő. Egész héten jöttem-mentem, mára semmi más feladat nem maradt, mint az előhívatott fotókért elmenni. Mert a digitális fotózás óriási dolog, de a technika ördögére mégsem bízom magam. A legjobb, legkedvesebb képek albumban gyűlnek kinyomtatva, lapozgathatóan, mert így az igazi.
A pénztárnál táskám mélyén kotorászva mi akad a kezembe? Na mi? Apró kis fényképezőgépem. És még a pótakkumulátor is itt lapul. Miért van velem egyáltalán? Nem tudom. Alighanem már automatikusan dobom a táskába. Annyi egyébként felesleges dolog mellett ki tudja, mikor lehet szükségem rá...
A gondolat villámcsapásként ér. Időm, mint a tenger (még ilyen átvitt értelemben is milyen jó dolog rá gondolni :) ), a nap is süt, miért ne...
Persze, ennek előzménye is van. Két napja egy naplót olvasgatok. Egy naplót szép gondolatokkal, fotókkal, álmokkal. Ha Ő megtehette, hogy engedett a hívásnak, én miért ne tehetném? Na jó, nyugalom! Ha már az elhatározás megszületett, nem lehet csak úgy kutyafuttában nekiindulni. Erőt kell gyűjteni! Például ebben a kis kávézóban itt a pláza közepén. Körülöttem csillogó üzletek, gazdag árukészlet. Magas sarkú cipőben tipegő elegáns nők válogatnak a csinos, de drága darabok között. Sosem lesz 60 ezer forintos csizmám, sóhajtok; de ők sem fognak hirtelen ötlettől indíttatva végigsétálni a napsütötte, őszi színekben pompázó Farkasréti temetőn. Melyikünk veszít többet?
Előttem túrótorta szelet és tejes kávé. Azt hiszem csak alibiből rendeltem, mert igazából az írás izgat. A belső kényszer, hogy a fejemben tomboló mondatokat papírra vessem. Így "legálisan" üldögélhetek a kényelmes fotelben, írhatok. (csak odakint eközben nehogy felhők mögé bújjon az illékony őszi nap!)
Mellettem öltönyös, aktatáskás férfi telefonál. Akaratlanul is tanúja vagyok, ahogy asztrológiáról, eleve elrendelésről beszél. Ha csak távolból látom, elképzelni sem tudnám, hogy az elegáns, szigorú és hivatalos külső ilyen izgalmas gondolatokat rejt. Fél fülemben fülhallgató, eddig a lágy dallamokkal igyekeztem kiszűrni a környezet zaját, de a téma tagadhatatlanul érdekel, így a hangerőt egyre lejjebb veszem. Én hallok, de álcázom a hallgatózásom, ő pedig nyugodtan beszél. Titkosügynöknek érzem magam. A tökéletes álca része a lassan elfogyó sütemény és a kiürülő csésze is.
Itt az ideje az indulásnak! Odakint ezer színével vár az ősz...

2011. nov. 4.

Rohan az idő...

Hogy ez honnan is jutott eszembe? Hát, mostanában minden jel erre utal.
Ott vannak a nagyszülők, akik nemrég még fiatalos lendülettel jöttek-mentek, most egyre több betegséggel hadakoznak, a szívük még fiatal, a testük egyre többször cserbenhagyja őket. (Mondjuk, ezt lassan már jómagam is elmondhatom magamról)
Aztán ott vannak a gyerekek, akiket nemrég még a széltől is óvtam, most meg élik a maguk viharos ifjonti életét, küzdenek a hétköznapokkal, a párkapcsolataikkal, (néha, ha érdeklődni szeretnék, akkor még velem is).
Miattuk egy kicsit elveszettnek érzem magam a nagy sodorban, szerencsére mentőövként kapaszkodhatom a páromba, aki közben a gazdasági elemekkel dacolva próbál talpon maradni. Valószínűleg nem könnyítem meg az ő helyzetét sem. Közben lelkiismeret furdalással küzdöm, mert sokszor úgy érzem, hogy cserbenhagytam, de legalábbis nem vagyok olyan erős támasza, mint még pár hónappal ezelőtt. Magamnak való lettem, aki még a társaságot sem igazán keresi. Jó, mondjuk ez így erős túlzás, hiszen az ő társaságával semmi bajom. Nem véletlenül töltöttünk el megint egy csodás, mindenfajta értelemben napsütéses hosszú hétvégét kettesben. De amúgy hagyjon békén a világ! Nem érdekelnek lassan a hírek sem, tehetetlenül figyelem, ahogy mindannyian sodródunk az árral, nem látva még azt sem, hogy csendesebb vagy még viharosabb vizek felé tartunk-e. Vagy látom, csak még magamnak sem akarom elismerni.
Pillanatnyilag egy négylábú tart a felszínen a maga békés bohóságával. Miatta erőszakolom meg magam napról napra, kelek-megyek-működöm. Ő az én felelősségem, mert nélkülem nem boldogulna a kétlábúak zaklatott világában. Tíz hónapja tagja a családunknak, ennek a kifejezésnek a teljes szeretetteli értelmében. Pillanatnyilag gyerek a gyerekek helyett.
Az idei év valahogy nem volt igazán jó évem. Nehezen emésztettem meg az idő múlását, a változásokat, és kellett ez a kapaszkodó, hogy az eltompulásból kikecmeregjek.
Ugyanakkor rengeteg élmény ért, amikből mindig tudtam töltekezni, köszönet érte barátoknak, ismerősöknek. Csak remélni merem, ha valaha ők szorulnak támaszra, bennem is bízhatnak.
Visszaolvasva a leírtakat, talán jobb is, hogy az elmúlt időben kicsit ritkábban ragadtattam magam posztok szerkesztésére. Nem nehéz megosztani másokkal a jót, a gyomorszorítót annál inkább. Napról napra elfoglalom magam, nincsenek üresjáratok, jobb ha nem jár az agyam. Ha mégis akad, olyankor a múltban vájkálok, fájó, vagy éppen boldog pillanatok morzsáit szedegetem össze, emlékezem. Talán az ősz teszi, bár... erre a csodás napsütésre, ami mostanában kényeztet bennünket, igazán nem foghatok semmit. Belül talán még arra is rájöttem, mi a baj, de megoldást egyelőre nem látok, ez a Való Világ nem segítőkész a korosztályommal. Vagy csak én vagyok gyenge, erősebben kellene akarnom és akkor sikerülhetne is. Na mindegy, dolgozom, dolgozunk az ügyön. És ígérem, írok majd vidámabbakat is. (ez nem nektek szánt fenyegetés, hanem önmagamnak tett ígéret :) )

2011. okt. 10.

Mostanában

Nem írtam róla, amikor aktuális volt, mert túlságosan fájó élmény volt. El voltam foglalva azzal, hogy összevakarom magam a romjaimból. És fotó sem készült a nagy eseményről (szerencsére!), mert biztosan nem volt szép látványnak sem.
Na, semmi komoly, csak hoztam a formám.
Reggeli séta a parkban, ami egyébként a hatalmas gesztenye fáiról vagyon elnevezve. Roppant jó játék ebgyereknek rugdosni az úton a gömbölyű, csillogó kis barna golyókat. Vidáman vetődik utánuk újra és újra. Levadássza, összeroppantja és már lesi is a következőt. Közben persze folyamatosan haladunk előre a kutyafuttató felé, ahol egyébként a kutyák ritkán futnak, mert valahogy a kerítések közé zártság (az elismerésre méltóan nagy tér ellenére) gátat szab a lelkükben dúló rohanási vágynak. De ez most mellékes is, hiszen hiszitek vagy sem, de a történetnek most nem Colin a főszereplője. Szóval, lépek, közben lendítek is, rúgom a gesztit... azaz csak rúgnám, mert cipőm orra megakad a betonkocka élében és innentől a dolog már történelem. Akkorát hasalok, mint egy béka. Nem vagyok egy apró termet, ha esem, abba beleremeg a környék. Jelen esetben a környék gesztenyefái hullajtották értem (nem könnyeiket, hanem) gesztenyéiket. A dolog váratlanul ért. Olyannyira, hogy ugyan két kezem magam elé kaptam, de ez csak arra volt elég, hogy a két tenyeremet, a két térdemmel és az állammal nagyjából egyidőben verjem oda. Mondom, mint egy csapatszállító repülőgép landoláskor. A korai reggeli derengésben is láttam a felhők mögött pislákoló csillagokat.
De aztán hősiesen összekaparásztam korpuszom maradványait (nadrágom, minő csoda, nem is sérült - pedig szokott) aztán folytattuk utunkat, mintha mi sem történt volna. Na jó, kicsit bicegősebben és persze innentől gesztenyerugdosás nélkül. Egy órát rohangált ebgyerek az óvodában, aztán séta (nagyon lassan) hazafelé. A lépcsőház már igazi kihívás, pedig akkor még nem tudtam, hogy felfelé gyerekjáték menni. Odafönt nézem a térdem, semmi jele a kapitális maflásnak, amit az anyaföldtől (akarom mondani, betontól) kaptam. Se dagadás, se lilulás, csak fájdalom. De az nagy. Közben párom telefonos segítséget kér, egy Andrássy úti kirándulás áll előttem. Abszolválom a délelőtt folyamán, igaz, nem döntök rekordot az időmérésnél. Hacsak nem negatív rekordot. Már a lépcsőzés lefelé több időt vesz igénybe, mint amennyi idő alatt a sarokig eljutnék normális esetben. De hősiesen küzdök, a buszon is inkább állok, mert leülésnél merev bal térdemnek nincs elég helye. Utána "sietek" haza, ami már tényleg merő kínszenvedés, de legalább ott a cél, hogy hamarosan gyógykenőcs és borogatás kerülhet arra a fránya bal térdre, ami most már hajolni sem akar. Én sem akarom, mert érzem, hogy olyankor nem jó nekem. Nagyon nem jó.
Két nap telt el talpig kenőcsben és borogatásban, aztán már szinte rendbe is jöttem. Ja, kérem, esni tudni kell! - mondom most már szélesvásznúan, mivel az esés körülményeinek szerencsére Colinon kívül más szemtanúja nem volt.

2011. okt. 7.

Colin

Éjjel volt futkosás, meg takarítás, kis hánykolódás, egyebek. Most persze fáradt vagyok. Meg a doki is megbökött. De azt mondta, hogy nincs semmi bajom, valamit benyaltam, amit nem kellett volna, de attól valószínűleg már sikeresen megszabadultam. Viszont pár napig diétáznom kell, ami tekintve a szinte már légies vonalaimat, a gazdi szerint nem jó hír. Szerintem se, mert már reggelit sem kaptam. Erre a doki azt mondta neki, hogy nem vagyok én sovány, hanem csak ilyen nyurga fajta, nyugi. Úgyhogy most ő is nyugodt, meg én is. (Mondjuk, én nem annyira, mert csak vacsorát kapok, akkor is főtt rizst, brrr... ) És amíg ő megírja helyettem ezt a pár sort, addig szundítok itt mellette egy nagyot. Rám fér. Igaz, őrá is :)

2011. okt. 4.

Mai okos

Persze hogy tudok titkot tartani.
Csak azok nem tudnak, akiknek elmondom.
***
Az a baj a kocogással, hogy mire az ember rájön, nincs elég jó formában, már túl messzire jutott.

2011. okt. 3.

Mai vidám

Jó napot! Maguk keresnek új főpénztárost?
Igen, de még keressük a régit is.
***
A férj váratlanul ér haza és ott találja a feleségét egy férfival.
-Mit műveltek itt? - ordítja.
Mire az asszony odafordul a partneréhez:
-Látod, mondtam! Még ezt sem tudja.

2011. szept. 30.

Mozis

Mert mostanában mindig a Nagy Bűvös Doboz előtt ücsörög...
Ryan Gosling ... biztosan sokan ismeritek, nekem hirtelen az Anthony Hopkins-szal közös filmje, a Törés ugrana be, ami szerintem óriási volt a maga nemében, de most nem is erről akarok áradozni.
A srácban határozottan van valami... Oké, jó pasi is, pedig szerintem nem is olyan helyes, de valamitől azonnal az jut az eszedbe, ha látod, hogy ez PASI, így csupa nagybetűvel.
Na, most az Őrült, dilis szerelem című filmjébe futottam bele. A képen látható jelenetben Emma Stone csak annyit bír kinyögni, hogy "anyám, téged fotosoppoltak", ami ott és akkor abban a formában tökéletesen igaznak tűnik.
A film egyébként hihetetlen másolatnak tűnik (témájában), annál is inkább, mert előbb láttam a Csak szexre kellesz című remeket Natalie Portmannal és Ashton Kutcherrel. Be kell valljam, lusta voltam utána nézni, melyik készült előbb, ki másolt kit, de ez nem is lényeges, mert Ryan játékától ez a film lesz a tuti. Van némi áthallás Will Smith Randigurujából is (nagyjából tök ugyanaz a téma). :)
De... Ryan felöltözve is PASI :)

Mai vidám

Egy 18 éves fiú randevúzik egy lánnyal. Az öccse meg akarja tudni, milyen egy randi, ezért elbújik a csomagtartóban. A fiatal pár kihajt a város széli erdőbe.
- Na, igen vagy nem? - fordul a fiú a lányhoz.
- Hát nem! - felel a lány.
- Jól van, akkor én hazamegyek kocsival, te meg kiszállsz és mehetsz vissza gyalog.
Másnap a kis 6 éves randira hívja a szomszéd kislányt. Felülteti a bicigli csomagtartójára, kiviszi az erdőszélre. Megkérdezi:
- Na, igen vagy nem?
- Hát ez meg mit jelent? Legyen igen! - feleli a kislány.
- Tudtam, hogy pechem lesz! - sóhajt a kisfiú. - Itt a bringa, menj vissza vele, én meg megyek gyalog.

2011. szept. 29.

"Mozi"

Valamelyik este véletlenül kapcsoltam egy éppen kezdődő filmre. Mostanában ugyanis csak háttérzajként funkcionál a nagy színes doboz, nem igazán tud lekötni semmi, még a kedvenc dr. Csontom se. Szóval, kapcsolgattam, közben azt vártam, hogy a laptop életre keljen. Mondom, kapcsolgattam... és akkor elkezdődött a Closer (Közelebb) című film.
A szereposztásról elég annyi, hogy Jude Law, Natalie Portman, Clive Owen, Julia Roberts?
Nem könnyű film, emészteni kell még utána is, de a szereplők remekül hozzák a drámát, és remekül hozzák elő belőled is a lappangó indulataid. Néha legszívesebben én vágtam volna az arcukba, amiért éppen azt tették, amit, úgy ahogy, és néha lefogtam volna a kezüket, befogtam volna a szájukat, hogy nehogy megtegyék, amit... Világos, nem? Szóval, nem maradhattál mellette közömbös, és ezt már nagyon régen éreztem egy film nézése közben. (Illetve, hát egynél volt valami hasonló, de arra most itt inkább nem térnék ki, ki tudja, ki olvassa ezeket a sorokat, nem kell még jobban leírjam magam előtte. :) ) A film mellesleg 2004-es, aki teheti lessen bele, garantáltan nem tudja majd ott hagyni. És bár nem a szó szoros értelmében, de jól fog szórakozni. Magyarul, nem sajnálja majd a rá szánt időt.
Nem akartam a történetből még ízelítőt sem írni, de aztán álljon itt mégis egy filmes ajánló:
"Aki szerelmes, jól is hazudik. Mindenki másképp, de becsapja szerelmét, élet- vagy házastársát. Az őszinteség csak idegenek között lehetséges. Két férfi és két nő keresi az élet legfontosabb dolgait: szeretetet, bizalmat, őszinteséget. Amit találnak helyette: szerelem, vágy, hazugság és kaland. Mindannyian hazudnak egymásnak, mind olyasmiket ígérnek, amelyről tudják, úgysem fogják betartani. Két házaspár története négy és fél éven át: szent elhatározások, nagy fogadkozások, hazugságok, bevallott és ki nem mondott vágyak története.
A film alapjául szolgáló színdarab az elmúlt években London és New York egyik legnagyobb és legbotrányosabb sikere."

2011. szept. 26.

Mert fontos vagy nekik...

Megtalálnak az ajánlataikkal, hivatkoznak soha nem volt felmérésekben való részvételedre, néha te magad adod meg az elérhetőséged, hogy na jó, időnként küldhetnek reklámanyagot. Aztán mert annyira fontos vagy nekik, ilyesmiket küldenek, fő a közvetlenség...

Kedves TIBOR, akciós Ahh Bra melltartók csak Önnek



Hát, kedves Tibor, csak vigyázzon, hogy a méret jó legyen, én meg majd ájuldozom, hogy Ahhh

Már megint Tihany








Tart még a szép idő, kirándulunk. És megint Tihany az úticél. Most kocsi nélkül, Zsuzsi-vonattal és gyalog. Mert odafönt a Ferenc Pincében isteni bort mérnek, a halászlé mennyei, a káposztás cvekedli pedig már igazán felesleges ráadás volt. (Nem hittem a szememnek, de a halászléhez még partedlit is hoztak) :) A kompra várva felborultam a padon, mert séta ide vagy oda, de már ülni sem tudtam. Colin viszont az egész napos séta után még rohangált egy kicsit a Balatonban is.

2011. szept. 23.

Még mindig ma






Ma


Ma úgy alakult, hogy felballagtam a Farkasréti temetőbe. A lavinát az indította el, hogy a táskámban ott lapult a kis fényképezőgép minden eshetőségre készen. A nap is sütött. Ráadásul különös perverzióm, hogy szeretek a temetőben sétálni. És ha már ott voltam, akkor apósom sírját is rendbe tettem, végül is tudtán és akaratán kívül sok mindent köszönhetek neki, megérdemli.
Ahogy a virágokat elrendeztem, eszembe jutott, hogy nagy fiam kis gyerekként rendre feljött velünk Halottak napján, de amióta önálló akarattal és nagyon kevés szabadidővel rendelkezik, inkább kihagyja ezeket az alkalmakat. Persze, ilyenkor a nagymama rosszallását fejezi ki (megjegyzem, ő is járhatna fel sűrűbben, mert a sírra ősidők óta rá nem nézett), én meg védem a gyerkőcöt, hiszen nem is ismerte a nagypapát, így pedig nehéz tőle bárminemű áhítatot elvárni. Ráadásul, ahogy egyszer a kölyök megjegyezte, elég sz.r érzés a saját nevedet ott látni a sírkövön, és ebben igazat kell adjak neki.
A sírkő... amin viszont szinte minden alkalommal kuncognunk kell. Igen, egy temetőben kuncogni. (Röhögni már mégsem illendő dolog, nem?) Ugyanis annak idején a sírköves elég furcsán oldotta meg a név felvésését. Egyszer azt találtam mondani gyertyagyújtás közben, hogy az a két kis karika az O felett olyan, mintha apósom ott leselkedne ránk. Ez pedig azóta újra és újra eszünkbe jut.
Szóval, temetőbe járni, a gyász elmúltával, akár vidám és szívet melengető dolog is lehet. Ma az volt. Nyugodjanak békében mindannyian a hatalmas gesztenyefák árnyékában! (és ne leselkedjenek! :) )

2011. szept. 20.

Kirándultunk



Colin nagyon szeretett Pécs utcáin kóborolni. Hát, hogy a fenébe ne, hiszen ilyen néznivalókba botlott lépten-nyomon. És ha már ilyen szépen nézett, meg is kóstolhatta.

2011. szept. 14.

Egy hajfestés utóélete

Hajam cseppet sötétebb lett, mint reggel volt. :)
Párom hazajön. Semmi reakció. Térül-fordul, már meg is vacsoráztunk; még mindig semmi. Akkor aztán nem bírom tovább, kiráncigálom az erkélyre, hátha a természetes fényben majd... Semmi. Direktbe rákérdezek. -Mit szólsz a hajamhoz? Nézi. -Miért, reggel is ilyen volt. Pffff...
Kutyával kiballagok a parkba. Kutyás srác jön szembe. -Szia! Jó a hajad. Ez a kicsit sötétebb szín jól áll. Futtatóban a lányok is azonnal szóvá teszik a változást.
Apus és Colin számára nem változtam semmit. :)

Csak egy sál?

Előrebocsátom, tárgymániás vagyok. Ha van ilyen kifejezés egyáltalán, rám biztosan jellemző. A könyv - ha jó, ha csak egy kicsit is megfogott - nem lehet könyvtári darab, barátnői kölcsönkönyv, az nekem kell. Kell, hogy bármikor levehessem a polcról. Vagy csak a tudat, ha valaha is le akarnám venni, akkor ott van. Aztán az apró-cseprő kis ajándékok, mécsestartók (bocs, a mécsesektől, őket nem őrizgetem), zenék, tálak, bögrék, poharak, terítők... és sálak. Aztán persze, he ezeknek a tárgyaknak az egyike eltörik, elvész, akkor sajnálom. Nagyon. De még soha nem jutott az eszembe, hogy pótolhatatlan darab volt a számomra.
Tavaly vettem egy sálat. Imádtam, mert helyes kis darab volt, de leginkább azért, ahol vettem. A világ számomra egyik legkedvesebb csücske, egy vízre álmodott csoda, Velence egyik kis sikátorában vettem. Aztán az utitársam is vett egy ugyanolyat a város másik szegletében. Csak utólag vettük észre, hogy teljesen egyformák. Én csak úgy hívtam az iker-sálak. Aztán az enyémet valaki pont a születésnapom ünneplésekor megkívánta. Jó, én voltam az ügyetlen. Képes voltam 20 méternyi távolságon örökre elveszíteni. Azóta is a betege vagyok. És ma megkaptam az iker-sálak másik tagját. Csak úgy, barátságból.
Azt az elsőt nagyon szerettem. - mondtam már?Akkor mit mondhatnék most? Hiszen ebben a sálban már nemcsak Velence van benne, hanem egy barátság, egy önzetlen barát. Amikor magamra terítem, ez a barátság ölel át. Szóval, ez már nem csak egy sál!
És önvizsgálatra is késztet. Szabad-e ennyire ragaszkodni a tárgyakhoz? Hiszen ragaszkodni csak az ilyen barátságokhoz szabad, de ehhez kell, mert ennek az elvesztése valóban pótolhatatlan lenne.

Ügyes

Hajfestés házilag. Ez eddig sem volt megoldhatatlan feladat, bár... szóval vettem a festéket, hasonlítgattam a színmintákat (mert ugye az elnevezésen elmenni nem életbiztosítás), aztán vettem hol ezt, hol azt, ha teátrálisan nem is, de szép lassan sikerült kicsit világosítani a hajszínemet. Aki látta, mind azt mondta, hogy teljesen természetes, ha nem tudták volna, hogy festett, simán elhitték volna, hogy a saját színem. Néha még én is magamnak. Most jön az ősz, gondoltam egy picit kezdem sötétíteni. Na, nem nagyon, picit.
Vettem "középszőkét", felkentem, aztán leültem a gép elé, hogy csak pár levélre válaszoljak, meg megnézek ezt-azt. Kicsit ottfelejtődtem. A festék meg a fejemen. Szóval, egy kicsit sötétíteni szerettem volna. Hát, ... sikerült. :DDD
Most futok vacsorát csinálni, hogy a ház ura legalább arról felismerjen :))) Bár, a kutya még nem ugatott meg :)))

2011. szept. 13.

Nagy kisfiú nagy dumája


A nyaralóban nagyjából az elkészülte, úgy 1978 óta ott virít a falon ez az erdő-poszter. Annak idején divat is volt, aztán meg is szerettük. Plafontól padlóig borítja a falat, két oldalán zöld függöny foglalja keretbe. Régebben az ülőgarnitúra kanapéja volt előtte, de a mostani kockás csoda tényleg úgy néz ki, nagyfiam szavaival élve, mintha lomtalanításkor a cseh (miért pont cseh???) ülőgarnitúrát az erdőszélre tette volna ki valaki. El is határoztuk, leginkább a párom, hogy akkor ennyi volt, leszedjük. És ki az első, aki szót emel a védelmében? Nagyfiú. Mert aszongya:
- Én ezek alatt a fák alatt nőttem fel...
Nos, ez abszolút igaz, tehát a poszter maradt. Végül is, az erdőt minden körülmények között védeni kell :)

2011. szept. 12.

Kicsit hosszú, de finom...

Úton a Laposa Pince felé most és 2008-ban

Ugyanaz a hely 2008-ban és most. Akkor most már értitek, mi fáj...

Már megint egy hétvége és még mindig nyár, igaz, szeptemberi nyár

Újra egy meleg, sőt forró szombat délelőtt. Ebgyerek túl a hajnali balatoni úszáson, és mi újra a lóerők közé csapunk.

Már rutinosan kaptatunk fel a szántódi révnél a kompra, aztán a tihanyi félszigeten átvágva Badacsony felé vesszük az irányt.

Magunk mögött hagyjuk Aszófőt, nem kanyarodunk el „rutinból” Nagyvázsony felé, viszont átvágunk Örvényesen és Balatonudvarin. Ez utóbbiról megállapítjuk, hogy azon ritka magyar települések egyike, ahol az itt élők ápolják a környezetüket. A házak előtt rövidre nyírt fű, virágok mindenütt, tisztaság és igazán barátságos összkép. Pedig a településről csak annyit tudok, hogy golf pálya is üzemel a szomszédságában. Valószínűleg ennek köszönheti a gondozott külcsínt, hiszen a komoly pénzeket költő sportolók nem érnék be a szokásos falusi fílinggel.

Balatonakalit elérve ér az újabb meglepetés. Mondhatnám, hogy egy csecsemőnek minden vicc új, de ez a koromat tekintve is legalább költői túlzás, másrészt csendben szégyellem magam, amiért a mai napig valamiért úgy hittem, hogy Akali a Balaton keleti végében bújik meg. Nem tudom miért e tájékozatlanság.

Mint ahogy azt sem tudom, hogy Zánkáról, ahol aztán még jártam is megboldogult úttörő koromban a sikeresen megnyert Nem térkép e táj című földrajzi vetélkedő kerületi győztes csapatának tagjaként, miért él bennem olyan emlékkép, hogy Badacsony után bújik meg a tó partján.

Balatonszepezden elismerően és kicsit (de tényleg csak nagyon kicsit) vágyakozva nézem a lágyan kígyózó biciglis utat. Kiskölök tavaly nyáron erre kerekezett a nagy, Balatont megkerülő túrán. Magamban sóhajtva el kell ismerjem, én aligha éltem volna túl a megpróbáltatásokat. Már ezek az enyhe lankák is meghátrálásra késztettek volna. Pedig a táj csodás, az út (ezen a részen biztosan) remek. Csak az izmok… hát azok.. petyhüdtnek mondanám, ha nem hangozna olyan borzalmasan. Bár, ez sajnos nem változtat azon, hogy biciglis túrára alkalmatlanok.

De merengésem közben máris megérkezünk Révfülöpre, ahol barátaink nyaralója van. Jellemző ránk az időzítés. Mi most vagyunk itt, ők most vannak Pesten, egy nyár kevés volt hozzá, hogy meglátogassuk egymást a Nagy Víz partján.

És máris suhanunk át Kővágóörs-Pálkövén. Ilyen név nincs is – mondogatom magamban. De mégis van. Aztán megfogadom, hogy otthon majd utána nézek, mit érdemes tudni erről az apró településről. És amit találtam, igazán meglepett:

Pálköve a Pálkövei-öbölben, a Káli-medencében, fekszik. A falu a Balaton-felvidék egyik legnagyobb egyben megmaradt tölgy erdejében fekszik. Partjai egy része mentén a Balaton kevés megmaradt ősnádasainak egy darabja található. A pálkövei köves domboldal aljában fakad a Rákóczi Ferencről elnevezett szénsavas forrás, ami a környéken fellelhető természetes savanyúvizek egyike[2]. (Wikipédia)

Egész Kővágóörsöt áthatja kereskedelmi központi múltja, erős a kisvárosi jelleg. Érdemes minden utcácskáját végigjárni, építészeti gyöngyszemeket mindenütt találni, kivételt a temető és a révfülöpi út közé eső új osztás képez, a maga hatvanas, hetvenes években épített házaival. Mindenképp be kell kukkantani a tájházba, melyet egy kisnemesi kúriában rendeztek be. A temető szép és rendezett, kimondottan mediterrán hangulatú: érdemes körbesétálni. Két kőtenger is van a faluban, illetve a határában. A falubéli azonban több törődéssel szebb képet mutatna, nagyon benőtte a fű és elbokrosodott a környéke. A másik már jobban bejárható, és csodálatos panorámát tár elénk. Különösen napnyugtakor. Akár éjszakára is érdemes kintmaradniuk, a csillagvadászoknak, hullócsillag számlálóknak.

A község egy ritka geológiai képződményen, a pannon kori tenger megkövesedett homokturzásán épült. A követ évszázadokon keresztül bányászták, kiváló malomkő készült belőle, innen ered a község nevének "kővágó" előtagja. A honfoglaláskor a terület az Örs nemzetség szállásterülete, innen a település nevének második része. A község területéhez középkori elpusztult falvak tartoznak, ma is látható templomromokkal: Ecser, Sóstókál, Kisörs. A falu Kékkút felöli részén indulhatunk el a tanösvényen, ha be kívánjuk járni a medence belsejét, a Kornyi tó környékét. Kis növényhatározó ajánlott, de a madarászok sem haják otthon távcsöveiket. Kővágóörsre érdemes rászánni akár egy egész napot, annyi a látnivaló.

A falu határában van a Sóstokáli templomrom mögötte egy palotarommal, de a történet megér egy külön misét. Van itt a Káli-medencében egy igazi csoda: a Sóstokáli templomrom. A Köveskált a Kővágóörsel összekötő út jobb oldalán nehéz észrevenni, úgy belesimul a tájba a Hegyestű irányában. Van azonban egy kis fehér, amúgy tájidegen, építmény nem sokkal az út mellet. Azt megelőzőleg szálljunk le a kerékpárról és ott valahol keresünk egy gyalog mindig jól járható, a magas fűben kitaposott szekérutat, mely a távoli facsoportok felé visz. Az óriási fakoronák biztos árnyékában egy-egy közepes nyáj elfér delelőben. A fák gyökerei kőhalmokba kapaszkodnak, a Káli-medence szinte mindig járó szelében. Ezek a fák, facsoportok egy-egy házhelyet szimbolizálnak, melyek anno a templomot vették körül. A szekérút a templom közelébe érve váratlan megszűnik szúrós kórókat cselezve jutunk a templom tövébe. Száz éve még a tornya is állt! (Nekem mindig a „Napfívér Holdnővér” völgybéli romocskája ugrik be, Donovan zenéjével. Szerintem megéri a fél órányi sétát, különösen ha a templomrom szentélyében állva megpróbáljuk összetenni azt a történetet mely itt szétesett. Sajnos ez a rom is magánterületre esik, az állaga egyre gyengül, nem csodálnám, ha az oldalán egyre nagyobbodó lukak miatt rövidesen összeomlana. Kár érte. Én mindig elmormolok ott egy rövid imát. Érte, hogy még sokszor ilyennek lássam, mint most.

Az egykori fejlettséget a Balaton-felvidéken szokatlan, egybeépült házsorokból álló utcakép őrzi. Katolikus, evangélikus temploma mellett zsinagógája is épült, a XIX. század végéig evangélikus algimnáziuma is volt a falunak. A község központja ódon kisvárosi hangulatot áraszt. A ma evangélikusok által használt templom 1264-ben épült, s a XVIII. században barokk stílusban állították helyre. A közvetlenül mellette álló barokk katolikus templomot 1802-ben szentelték fel. A Pálkövére vezető út mellett láthatók a törökök által elpusztított Ecsér falu XIII. századi templomának romjai. A romokat körülvevő szigorúan védett terület halmai alatt az egykori jobbágyfalu házai rejtőznek, feltárásuk után ez lesz az első korhű Árpád-kori magyar falu a Balaton partján.

Csak ajánlani tudom mindenkinek a Káli - medence csodáit. A “kőtengereken” kívül még rengeteg látnivaló van. Hegyestűről már tavaly írtam bejegyzést ( átmentettem ebbe a blogba), de érdemes megkeresni a kékkúti forrást, ahol megtölthetjük kulacsunkat a híres (kissé vasízű) forrásvízzel. A Kornyi-tó (vagy vörös-tó) és környéke is remek hely, de amerre csak a szem ellát, mindenütt van valami látnivaló. A medence kis falvai templomtornyaikkal messziről csalogatják az embert, hogy aztán közelebb érve beleszagoljunk letűnt idők hangulatába. Kalandra fel! Megéri. "

(http://kovagoors.blog.hu)

Most őszintén, ki hitte volna, hogy ez az apró település, amely látszólag csak néhány régi ház és hetvenes évekbeli nyaraló egymás melletti sorakozója, ennyi történelmet, pusztuló kincset és elpusztíthatatlan természeti szépséget rejtsen.

Az a név lám milyen beszédes volt, érdemes volt emlékezni rá, utána nézni. Éppúgy mint Balatonrendesnek, Ábrahámhegynek, Badacsonyörsnek és Badacsonytomajnak, amelynek közelében a Folly Arborétum található.

A sajátos történetű arborétumot dr. Folly Gyula pécsi orvos alakította ki: olyan fajokat igyekezett összegyűjteni, amelyek jól hasznosítják a Balaton klímáját, és jól tűrik a szárazságot is. Külföldi, elsősorban nyugat-európai faiskolákból rendelte meg a növényeket, amelyeket több éven át előneveltek, és kosarakban szállítottak. Az ültetéshez szükséges vizet a Balatonból szamárháton vitték fel a hegyre. Az első telepítés 0,4 ha területű volt. Az ültetést kerttervezés nem előzhette meg, hiszen az új, ismeretlen növények végleges méreteit senki sem ismerte.

Az alapító halála és az I. világháború megállította a folytatást, és a két világháború közötti időszakban a család tevékenysége az édesapa iránti tiszteletből fakadó növényápolásra és fenntartásra korlátozódott. 1950-ben az arborétum környékén lévő családi birtokot államosították, az intézmény azonban csodával határos módon a család tulajdonában maradt. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy a második generáció, dr. Folly Gyula közgazdász saját költségén állami területekre ültetett növényeket, és természetesen ápolta is azokat. 1974-ben történt halála után a fia, Folly Gyula agrármérnök vette át, és jelenleg is végzi az arborétum fenntartását és továbbfejlesztését, melynek területe 5 ha-ra nőtt. 1978-ban szigorúan védetté (illetve később fokozottan védetté) nyilvánították az arborétumot a Kisörsi-heggyel együtt, a Badacsonyi Tájvédelmi Körzet részeként. (vendégváró.hu)

Mennyi, mennyi érdekesség, és tulajdonképpeni úticélunkhoz még csak most értünk el. Badacsony. Mennyi minden van ebben a névben is. Kultúra, jelesül festészet, gasztronómia és a borok csodás világa. Ízek, illatok, hangulatok, napfény és lenyűgöző panoráma. És igen, némi csalódás is. Visszatérő vendégek vagyunk. Van itt gy pince, bocsánat, tudom, hogy ez itt nem a reklám helye, de hát a Laposa Pince borai tényleg nagyon finomak. Nem akarok nekik reklámot csinálni, mert mint tudjuk jó bornak nem kell cégér, de most pont ők azok, akik csalódást okoznak. Néhány éve ott üldögéltünk a pince teraszán az árnyas lugasban. Szemünk előtt a lágyan ringatózó Balaton, a badacsonyi kikötőből Fonyód felé tartó „cipősdoboz”, lábainknál a végtelenbe futó tőkék hosszú sora, rajtuk aranyló szemekbe zárva még a jövő bora. A múlt évi termés pedig a poharainkban gyöngyözött. Mellette illatos lilahagymával megszórt zsíros kenyér. Az az íz, az illat, a látvány, az élmény, a mai napig ez éltetett bennünket, hogy Colinnal vállvetve felmásszunk a meredek hegyoldalon a pince teraszáig. Amit először meg sem találtunk. Sehol a déli verőfényben enyhet adó lugas, a kényelmetlen, de az elcsigázott vándornak mégis kényelmes padok és asztalok. Helyette szürke, a bazaltot szimbolizáló betonfalak, szürke járókövekből kirakott terasz. A napfényt nyeli magába és forrón veri is vissza. Körben acélhuzalok óvnak a terasz szélén a mélytől, fejünk felett acélhuzalok várják, hogy egyszer majd szőlő vagy vadszőlő indái fussanak végig rajtuk. Most még csak a szürkeség ordít. A pince ajtaja nyitva. Odabent néma csendben üldögél négy vendég. Amit a kinti viszonyokat látva még sokallok is. Hol van már az a forgatag, ami néhány éve itt nyüzsgött. Amikor nekünk is úgy szorított helyet egy népes asztaltársaság. Kaphatnánk odakint egy napernyőt vagy esetleg bejöhetünk a kutyával – kérdezzük kicsit tanácstalanul, hiszen akkor a csodás panorámából semmit sem látunk. Ha már eddig elzarándokoltunk, egy kis frissítő mindenképpen jól esne. Napernyőt kapunk, ami egy kicsit, igazán csak egy icipicit enyhít a kinti forróságon, hiszen a kő körülöttünk továbbra is ontja magából a hőt. Pinceáron is borsosan fog a számlát író ceruza, ráadásul se zsíroskenyér, se pogácsa nincs. Ez már önmagában is öngól, hiszen a legjobb borhoz is kell némi „korcsolya”, ha mennyiséget akarnak belőle eladni. Viszont egy idő után friss víz érkezik tálban, direkt a négylábú vendégnek. Végre egy fél jópont. Bár, addigra Colin már jólesően lefetyeli a magunkkal hozott tálból a hátizsákomban cipelt vizét. Egy idő után azért szóvá tesszük, hogy igazán kár, hogy nincs valami harapnivaló. Mire a pultos egy tányérka kecskesajtot ajánl. Csillagászati áron adja a néhány, jó ideje ott aszalódó szeletkét, de a kenyér, amit szeletel hozzá fantasztikusan friss és hagymaillatú. Még egy fél jópont. Azért ez összességében kevés ahhoz, hogy hamarosan visszatérjünk. Azt mindenképpen megvárjuk,hogy az acélhuzalok felett a természet átvegye a hatalmat. Mert a bor jó, sőt kiváló. A Badacsonyi Szürkebarát és az Olaszrizling mindenképpen. A többit otp-kölcsön hiányában most nem állt módunkban kipróbálni. De semmi baj, otthon, a közeli borkereskedésben palackáron is olcsóbban jutunk hozzá. A logikát nem értem, de az egri Juhász pincében ugyanezt volt módunk tapasztalni tavaly, így már meg sem lepődünk.

Mivel már annyira erőre kaptunk a napernyő védelmében, hogy újra vándorbotot ragadjunk, nekiindulunk a lejtőnek. Nem jutunk messzire, mert a vasútállomás mögött, a régi jól bevált helyen a harcsás halászlét nem hagyjuk ki. Finom, tényleg nagyon finom. Az ára is teljesen rendben van, hiszen a két adag és a hozzá kért két pohár bor együttesen sem kerül annyiba, mint odafönt a két pohár bor és a kecskesajt. De… mert mindig van egy de… a múltkori dunaparti harcsahalászlét nem tudja (szép kifejezéssel élve) überelni. Szentendre határában a Határcsárda ebben az évben mindent vitt.

Ettől függetlenül ez a kirándulás megint emlékezetes lesz, mert gyönyörű időben, szépséges helyeken jártunk, finomakat ettünk és ittunk. Élveztük a tájat, az „adományait” és elsősorban egymás társaságát.