Régi és máig változatlan, mégis új érzés...

1974 tavaszán nyolcadikosként azt a házi feladatot kaptuk magyar nyelv és irodalom órán, hogy találjunk magunknak egy kedves verset, tanuljuk meg kívülről, aztán minden órán hárman-négyen előadhatjuk. Egyetlen kitétel volt, ne Petőfihez és Aranyhoz nyúljunk vissza.

Én akkor elballagtam a könyvesboltba és kemény 18 forintért megvettem a „Mai magyar költők antológiája” című kötetet. Merész választás volt. Már csak azért is, mert a XX. század művészete, legyen az bármilyen válfaja, nem igazán tudott megfogni engem.

A kötet apró termete ellenére is majd 500 oldalas, Ágh Istvántól Zelk Zoltánig éppen 100 költő kapott benne helyet. Lapozgattam-lapozgattam, aztán egyszer csak megakadt a szemem Végh György: Kíváncsiság című versén. Első olvasásra megfogott, a harmadik olvasás után pedig szinte kívülről fújtam az egészet. Minden sorát, minden gondolatát mintha én magam fogalmaztam volna meg.

Jó volna egyszer más ember szemével

megnézni-látni kívülről magam:

mert érdekelne, hogy ki és miféle

az, akié a szájam és hajam,

hogy ki az, ki a szívem bitorolja,

aki használja lábam és kezem,

ki minden szervem elkoptatja sorra,

aki feléli lassan életem.

Vajon tudnék-e lenni jó barátja?

Irigyelném-e titkon életét?

Mit váltana ki belőlem halála?

Örülnék-e vagy könnyet ejtenék?

Jó volna egyszer más ember szívével

érezni ezt halálos komolyan.

Jó volna egyszer más ember szemével

pártatlanul megnézni önmagam.

Ez a vágy a mai napig dolgozik bennem. Mostanában mintha még erősebben. J

Reggeli előtti gondolatok :)

Barátoktól úgy hallom, kevés olyan jó dolog van, mint a hétvégi lustálkodás. Amikor nincs ágyból kirántó kötelezettség, amikor a forró nyárban a hajnali még elviselhető hűs szellőben alhatok az előző késő esti ereszdelahajamat ellensúlyozásaként. Vagy az őszi/tavaszi szomorkás esőben, a téli hóesésben. Én már hosszú évek óta ezekben a hajnali órákban útra kelek. Kísérőm (vagy én vagyok Övé) egy szeretett négylábú. Akiért hajlandó vagyok az ünnepnapokat, hétvégéket is hétköznapokként kezelni.
De amikor ma reggel is... a vihar utáni kihalt Balaton parton nézem a víztől, pancsolástól, a határtalan tágas tértől megrészegült rohangálását, akkor egyáltalán nem érzem a korai kelést áldozatnak. Már nem is akarok visszabújni a meleg takaró alá (hanem a páromat húzom ki alóla, mert ez az élmény is a kétlábú társsal teljes. Momentán nem vagyok meggyőződve róla, hogy ebben a kérdésben most azonosan gondolkodunk. :) )

Mea culpa... meg egyebek

Érdeklődésem az utóbbi időben saját (józan pillanataimban tanusított) belátásom szerint is sekélyes és totálisan egy irányba mutat. Ráadásul hatására hanyagolom hétköznapi kötelezettségeimet, s ez a tudat gyakran kifejezetten lelkiismereti válságba sodor.
Foghatnám a melegre, a bűvös ötvenes átlépése okozta sokkra, de ha őszinte vagyok magammal, akkor csak egyszerűen a dolgok könnyebb végét fogom meg. Legyen szó munkáról, szórakozásról vagy akár a baráti kapcsolatok építgetéséről. Lusta vagyok? Nem, mert ami momentán érdekel, arra rengeteg időt tudok szakítani.
Ami megijeszt, hogy közben nagyon is jól elvagyok ebben a kicsit befordult világomban.
Most még látom, érzem, tudom, hogy nem a jó úton járok. A megoldást még nem fedeztem fel. Néha kételkedem, és azt mondom, ha most ezzel kell foglalkoznom, mert ez okoz örömet, akkor biztosan oka van ennek is, semmi baj.
Mindenesetre csak remélni merem, hogy hamarabb érek ki az erdőből, mint hogy eltévednék :)

Mai rágós

Reggel kivételesen korán sürgős dolgom volt, rohantam el itthonról. DE... Előtte ebgyerekkel jó egy órát "parkoltunk", tehát az energiáit igyekeztem lemeríteni. Enni is adtam neki a távozásom előtt. Ráadásul itt hagytam őt a család további hímnemű tagjaival. Akik a kép tanusága szerint ugyanolyan futva távoztak otthonról, csak kicsit később. Mellesleg nyitva hagyták az erkélyajtót, az ajtó mellett felejtették a szemetes zsákot, valamint elöl maradt az összes tegnap lábon volt cipellő és papucs. Ezek után még hálás is lehetek ebgyereknek, amiért csak kiskölök papucsait rágta el. De azt azért akkurátusan. Két párból a bal papucsot. Csak hogy ne maradjon neki egy se kompletten. Négylábú holnapután 11 hónapos lesz. Én azt hittem, azért ezen már túl vagyunk. De ezek szerint csak nem ártott eddig lelkiismeretesen elpakolnom a családtagok után. :(

Colin és a csajozás

Nem photoshop :)
Colin és Alba pihengetnek

Kész...

Két székely beszélget:
- Te, Áront mégsem holnap temetik, hanem pénteken.
- Miért, jobban van?

*szolidan röhög már egy ideje*

Irigykedős

per apropo:

"Mi kell a babázáshoz?
bab + víz" :)

Barátosné beelőzött, nagyi lesz! Én meg irigykedek. Ha illetékes esetleg olvassa, vegye csak magára! :)

Szívás...

Szívás... de nem Edwardos, hanem amolyan igazi Goldenes. Reumakontroll a János kórházban. Bal karom a fizikoterápiás kezelés ellenére továbbra is fájdogál. Nem kibírhatatlan, csak állandóan jelenlévõ kellemetlen érzés, ha adott szögben akarom felemelni és elõtte nem logisztikázok, hogy másképpen kellene. Én marha még be is vallom. Erre doktornõ, aki lelkiismeretes, tekergeti erre-arra-így-úgy. Én még mondom is, mert marha vagyok és egy kis masszázs beutalóban bízom, hogy ez de jó, meg a masszázst én amúgy is szeretem. Na, nesze nekem.
Recept elõ, injekció felír, váltsam ki a kórházi patikában és jöjjek vissza. 5 alkalomra elég. Nekem már az elsõ is sok volt. Ugyanis tapizza a vállam, mondom, inkább erre-erre. Mire õ: majd úgyis oda böki, ahova õ akarja :) És böki.
Én meg megyek Sashalomra, kiskölök ügyeit intézni és mire a hévhez érek város túlsóra, már majd becsinálok. Nemhogy emelésre, de állandóan fáj a karom, mindenféle helyzetben és annyira, hogy a rosszullét kerülget. Vizet iszom, már azon gondolkodom, hogy beveszek egy fájdalomcsillapítót, amikor eszembe jut, hogy tulajdonképpen a fájdalomcsillapító injekciótól fájok én most ennyire. Bízom benne, hogy majd elmúlik. És tényleg. Mostanra (a szúrás 9-kor történt) a fájdalom elmúlt. A karomat továbbra sem tudom különösebben emelgetni, például most gépelés közben is elég természetellenes pózban van. Szóval, szívás. Ha orvos kérdezi, javult-e az állapotod, tessék hazudni! Összeszorított foggal akár, mert ha panaszkodsz, akkor csak rosszabb lesz. És most még négy hétig mehetek vissza. Mondom, hogy szívás.

A hétvége címszavakban

Péntek reggel anyóssal balatoni sebészeti ügyelet, mert ráesett a konyhaszekrény
Otthon konyha helyreállítása
Szombat reggel anyóssal sebészet kötözés
Kiskölök balatoni átúszásra barátnővel elhúz, futtában közli, hogy ebédvendégeket is hoz. (mikorra? kérdésre természetesen nincs válasz)
Kiskölökék érkeznek és ezzel a lendülettel távoznak is a főváros irányába (ja, elfelejtettem telefonálni, hogy mégsem jönnek vendégek ebédre - néhány kiló hús pácolódik, salátahegyek felvágva)
Vasárnap reggel férj a szomorúfűz lelógó ágerdejének irtásába kezd, család egyemberként nézi, feleség szerint ez elég szomorú program. Miután befejezte, maradékokból ebéd és pánikszerű távozás. Anyós hazaköltöztetése.
Otthon nagyfiú külföldről való szerencsés hazaérkezésének várása (felugrik-nem ugrik??? - nem láttuk már vagy ... hete)
Élménydús, feltöltődős (és végre) napsütötte hétvége :( A hét pedig még csak most kezdődik.

ja, hogy valami pozitívum is szerepeljen: Colin bemerészkedett a Balatonba, nem feküdt bele a döglött angolnába és még csak meg sem büntettek hajnalban a strandon

Utazzunk...

Az ilyesmi általában Alessiával kezdődik. Mert kell neki mindig érdekes lapokat forgatnia vagy éppen a neten böngésznie. Aztán még jól el is mondja, hogy mit talált. Az ember lánya meg beleszerelmesedik a Nádasdyak kastélyába cirka fél pillanat alatt. Lehet, hogy annyi sem volt.
De hát nézzetek a képekre! Csoda?

Tehát Nádasdladány... És a Nádasdy kastély...

A kastélyt és a hozzá tartozó 24 hektárnyi területű csodálatos parkot még a 18. században építtette a Nádasdy család.

A Nádasdy család ősei már a 14. században birtokolták a környéket. A kastély főbejárati homlokzatán a Nádasdy család festett címere található. A legenda szerint IV. Béla magyar király a tatár elől menekülve a nádasban bújt el. Tartózkodási helyét csak a Nádasdy-ak ismerték, akik vadrécével etették. Állítólag innen a címerben a vadkacsa.A családi legendárium szerint a Nádasdy-ak Angliából származnak, talán ezzel is magyarázható, hogy a kastélyt angol-gót stílusban építtették. Az épülethez még tornyot és egy kétszintes szárnyrészt is hozzáépítettek.

Az épület berendezése akkoriban modernnek számított volt vízvezeték, gázvilágítás, telefon hálózat, padlófűtés és ami legérdekesebb a föld alatt síneken keresztül hozták az ételt a távoli konyhából.

A kastély mögötti park a kor divatja szerint megépített tájképi kert volt. A kert közepén kis tóval, a közepére épített fahídon át megközelíthető kis szigettel, mesterséges vízeséssel. Az építés óta eltelt idő sok megpróbáltatásának kitett park növényzetéből azóta sok elpusztult, de a kertben lévő nyári szalon, üvegház, játszóház is, és a tó is kiszáradt, ami a köréje telepített nedvességkedvelő növényzet pusztulását vonta maga után. A sok viszontagságot átvészelt megmaradt növényzet – mely között több száz éves famatuzsálemek is találhatók – azonban máig csodálatos látványt és élményt nyújt. (a Wikipédia alapján)

Most ugyan szakad az eső, de ezt a nagyon közeli jövőben közelről is meg KELL vizsgálnom. Hiába na, ilyen ha az ember szerelmes :)

Becsapós

A táblán egy golden mosolyog. A felirat szerint még harapós is :) Aztán a komor valóság. Róla viszont el is lehet hinni, hogy tényleg elkapná a gatyaszárat. És ha még a hangját is hallanátok...

Ijesztgetős

Ez is Tihany. Igaz, egy mellékutcában, felújítás alatt álló ház kerítésén. :)

Colin Tihanyban

Kompoltunk. Először. Őszintén szólva a hídra inkább nem másztunk fel. Gazdim akarta, de én kicsit betojtam a fémlépcsőktől, meg a meredek lépcső átlátszó korlátja mellett lötyögő Nagy Víztől. Így aztán csak a fedélzetről leskelődtünk.
Pasigazdimmal a templomhoz is felmásztunk. Ez ugyan nem látszik, de itt éppen két lábon pipiskedek, hogy kilássak a mellvéd mögül.
Na, ez sokkal alacsonyabb mellvéd, gazdi le is ült rá, ami szerintem egy kicsit merész dolog volt, mert elég nagyot eshetett volna onnan. De én vigyáztam rá. A kilátásra azt mondták, gyönyörű. Hát, nem tudom. Nekem az a nyuszis sokkal jobban tetszett.
Aztán sétálgattunk mindenfelé. Útközben gazdiék állandóan sóhajtoztak, hogy milyen szépségesek ezek a nádfedeles vityillók. Én csak simán örültem, hogy nem a tömegben mászkálunk a piacon, mert ott valami fenséges sültkolbász-illat lengedezett. Tiszta kínzás.
Akkor még nem tudtam, hogy hazafelé majd mi is veszünk, és nekem is jut majd belőle. Hát, mondhatták volna, akkor talán nem izgulok annyira.
Aztán pihengettünk is kicsit, mielőtt hazafelé indultunk volna. Megint kompoztunk. Ki is szálltam, de maradtunk megint a fedélzeten. Éppen elég idegesítő volt a pocakom alatt dübörgő motor, ráadásul olyan gyorsan átértünk a túlsó partra, hogy mire már éppen vettem volna a bátorságot, hogy legalább megszaglászom a lépcsőt, már be is kellett szállnom. Na, majd legközelebb.

Tihanyi belső tó

Hát, ez a Belső tó szép, meg kell hagyni. Még kutyát is lehetne fürdetni benne, ami a balatoni nagy szigorúság után még meglepő is. Viszont bele nem engedném a kutyát, olyan gusztustalan fehér hab veszi körbe a vizet. (erről inkább nem is csináltam fotót) De legalább a terület körülötte rendezett, és csónakázni is lehet.
Itt lehetne beengedni a kutyát a vízbe, de ezt most kihagytuk.
Nemcsak hatalmas füves tér, de kellemes, a napfényt lágyan megszűrő kis liget is van a közelében.
Ez a csónakkikötő. Hát, arra nem panaszkodhatnak, hogy nem bírják a turisták rohamát és kevés lenne a csónak. Annál inkább a turista kevés. Aki meg eljött Tihanyig, mind a Termelői Piacon bóklászott. Ott aztán volt minden, az antikvitástól a sült kolbászig. A vizet szegélyező fehér csík az a bizonytalan eredetű, gusztustalan hab, ami miatt a kutyát sem mertem a közelébe engedni.
A kutya... hát, róla majd később :)
A romok. Hát, ennek még utána kell nézzek, mi volt hajdanán. Most egy kicsit Stonehenge-hangulata van, de ez aligha volt szakrális hely. Inkább valami hatalmas istálló lehetett.

Tihanyi kirándulás

Van ugye a templom. Meg a visszhang, de azt itt nem tudom reprodukálni. Szerintem már a helyszínen sem működik, pedig valamikor réges régen, a történelem előtti időkben tényleg hallottam még én is. Aztán vannak a királyszobrok, de azokat inkább nem is fotózom, mert hát valljuk be, a művészet szent, de nem muszáj szeretni a modern fémből, kőből megálmodott retteneteket.
Főleg, amikor ilyen szépségek bújnak meg némely háztetőkön.
Aztán persze vannak az árusok. Akik ilyen eklektikus összevisszaságban pakolják ki a turistának, ami szemnek ingere. Csak hát milyen ingere... Na, ezt hagyjuk is...
Szerencsére ott van a Régi Idők Udvara, ami azért némileg autentikusabb képet mutat.
És hát a levendula-bolt. Az egy csoda. Szemnek, orrnak mindenképpen.
És a muskátlik. Nem tehetek róla, ha nyár, akkor nekem muskátli mindenhol és minden mennyiségben.
És persze köcsögök. Szintén mindenhol, mindenféle színben és mennyiségben :)

Aztán persze ott a Belső tó, de az már egy másik képes történet lesz.

Vásárlás

Alkalmi vétel volt, ráadásul szerelem első látásra. Jó méretes tálkák, igazi nagykutyáknak valók :) Kerámia, de azt nyugodtan elmondhatjuk róluk, hogy van bennük anyag, jó nehezek; a kutya nem tudja odébb lökdösni, felborítani. A nagyobbik a vizes, a kisebbik a kajás tál. Amit természetesen nem a földre teszek, mert így evés közben kevesebb felesleges levegőt nyel a kutyus. Colin egyébként elsőre megbarátkozott az új tállal, talán azért is, mert jééé... néhány szem Frolic is volt benne. :)

Bocsánatkérés helyett...

Colin itt még csak les. Még én se tudtam, hogy mit.

Közelebb lépve aztán ilyeneket láttunk. 10 hónapos ebem már kiszagolta, hogy mit szeretne ebédre :)

Tudom, eltűntem. Ráadásul nem is magyarázkodtam. Most se fogok. De azért egy bocsánatkéréssel tartozom. Bocsánat :)