2012. dec. 30.

2012

Ez az év pontosan olyan volt, amit jobb lett volna átugrani, mint megélni. Nem tudom, hogy az újévi babonákból melyiket sértettem meg, de az biztos, hogy a büntetés jött csőstül. Ha egyetlen jó nem történt volna év közben, akkor azért erősen reklamálnék a felelősnél. De így befogom, valószínűleg odafönt a könyvelés most került null-szaldóba... rendes könyvelők, kéretik nem hangosan röhögni a laikus megfogalmazáson!

Szóval, a párom kezdte februárban egy elég alapos és ronda bokatöréssel, szalagszakadással, műtéttel, kórházzal és hosszú sántikálással. A fémek még mindig benne vannak és a járása sem tökéletes, de talán lassan megérti, hogy így 50 felett nem feltétlenül a teremfoci a megfelelő sport a számára.
Egy héttel a balesete után én is begipszeltettem a jobb kezemet. Szerencsére csak egy kis ízület-zúzódás, ami ugyan a mai napig fájdolgál, de ilyen semmiséggel elvből nem foglalkozunk.
Aztán nagyfiú bejelentette, hogy a menyem elköltözött, mára a dolog a válási hercehurca megindításáig fajult. Anyaként rettentő érzés volt megélni, amiért az én okos, szép nagyfiam nem boldog, és leginkább azt a borzasztó tehetetlenséget, amiért most nem tudom a bajt elhárítani a feje felől.
Üzletileg ritka rossz évet zártunk, szép lassan feléljük a minimális kis tartalékainkat, bár valószínűleg fogjam be, mert a külső tényezők együttes támadása ellenére sem kerültünk még a tönk szélére, de úgy érzem, ezért kizárólag csak a férjemnek lehetek elég hálás. Féltem őt a mindennapok izgalmaitól, a bizonytalanság okozta stressztől, nem  ezt érdemelné, mert ritka jó ember.
Értek minket kellemetlenségek, amik komoly anyagi kiadást jelentettek meghalt háztartási gépek, leamortizált autó és kisebb büntetések, valamint agyatlan hivatali ügyek képében; mert erre is igaz a mondás: Ha egy üzlet beindul... na, akkor csőstül jön a "jó".
Aztán a nyár végén ránk köszöntött az idei egyetlen igazán jó, ami egyben azért rossz is. Kiskölök kitartása meghozta megérdemelt gyümölcsét és egy igazán remek bizonyítási lehetőséghez jutott. Kár, hogy nem itthon, hanem Londonban. Mert ugye minden jóban van egy kis rossz is, így aztán most be kellett érnem ezzel a tíz villámgyorsan elrohanó nappal, amit az ünnepek alatt velünk töltött. Ma ment el, és most ez nem jó ...

De... mivel illik a jó oldalról is tudomást venni. Viszonylag egészségesen kipipáltuk ezt az évet. A szüleink is velünk vannak még mindig viszonylagosan jó egészségnek örvendve. A távolabbi családtagjaink és a barátaink többsége sem zárt rosszabb évet, mint mi. Colin kutyánk sok örömet hoz az életünkbe nap mint nap. Májusban izgalmas betűvetésbe kezdtem, és ezzel állítólag sokaknak szereztem szép pillanatokat - ezek pedig igenis melengették a szívemet.  És volt olyan ismeretlen ismerős is, akinek igazán szép éve volt, még ha érzelmileg őt sem kímélte az élet. De szerintem így a végén ő is nagyot szusszan és pozitív jelet tesz az évszám mellé.

Na, szóval ez volt 2012. A végére teljesen belezavarodtam a megítélésébe, mert ugye nézhetem a bokasérülést és egyéb megpróbáltatásokat úgy is, hogy örüljünk, hogy csak ennyi volt. Lehetett volna rosszabb is. Mindenesetre azért bízom benne, hogy 2013 kegyesebb lesz hozzánk és sikerül fogást találni a gödör oldalán, mert már nagyon kikívánkozunk belőle.
Kívánom, hogy ez mindannyiunknak sikerüljön! B.U.É.K!

2012. dec. 22.

Mert a karácsony nemcsak az evésről szól...

Tudom, hogy nem az igazi, mert nem veszel fel hozzá szép ruhát meg kényelmetlen cipőt, ráadásul nem kínlódsz a parkolással, és a szünetben sem szopogatsz el egy pohár pezsgőt.... azaz, dehogynem, miért ne??? Ezt mind megteheted akkor is, ha otthon nézed. Oké, a kocsival bohóckodni a háztömb körül talán túlzás, de a lényeg, itt a Karácsony és itt a Diótörő.

Youtube-on teljes egészében fent sok más gyönyörűség mellett. Tv-re kitéve szerintem tökéletesen élvezhető, és még a családtagok is partnerek lehetnek hozzá.

2012. dec. 20.

Megy itt minden...

Van az a mondás, hogy Megy itt minden, mint az ágyba szarás...
Na, hát kb. tényleg így...
Kiskölyök gépe érkezne 21.05-kor Ferihegyre. Üldögélünk az érkezési csarnokban, előbb 5 perc késést írnak ki, majd újabb tízet, aztán még, végül felkerül a titokzatos felirat Átszállt. Aha, de ez mit jelent? Információ persze nincs, csak a telefon a falon, ahol nyomjad meg az 1-es gombot, aztán nyomd meg a .... és várj a kezelőre. De arra sokan várnak (ezt be is mondja), aztán lazán átvált foglalt jelzésre. Remek. Ryanair iroda rangrejtve bújik meg az másik elnevezés alatt, inkább csak az ingerült várakozók hangereje vezeti nyomra az érdeklődőt. Csendes kérdésemet válasszal honorálják, a gép Bécs felé visszafordult a köd miatt, pontosabb információ miatt hívjuk fel a gyereket, mert ők is csak ennyit tudnak. Aha, a gépen ugye kikapcsolják a telókat. Sebaj, azért egy sms-t elküldünk.
Na, itt több mellékinformációt kell megosszak az olvasóval.
1. Ez az a nap, amikor otthon hagytam a telefonomat, csak a páromé van itt, arról írok, de a gyerek már csak olyan, ő az anyjának ír, történjen bármi. Így aztán csak itthon fedezem fel, hogy kevesebb várakozással is megtudhattuk volna ugyanazt, mint amit  végül itthon az internetről.
2. A reptér üzemeltetőinek aztán van bőr... szóval, ott. Simán elkérnek Kettőezer forintot az éjszakában a parkolásért még így is, hogy a gép le se tudott szállni és esetleg jöhetsz újra az utasért.
Na, lényeg a lényeg, hogy valamelyes megnyugodva hazahajtunk a ködben, ami kizárólag a KÖKI Termináltól köd, azon belül a városban még az ötlet sem merül fel benned, hogy a reptéren gubanc lehet. Itthon a neten a követő radar mutatja is, ahogy a gép tesz egy próbát, aztán elegáns lendületet vesz és távozik Budapestről... elvileg Bécs irányába, de aztán Pozsony felett eltűnik a radarról. Azért itt csak elkapja az aggódó szülőt a harci ideg, hogy most mi a búbánat vaaan???
Ryanair honlap zéró információ, Bratislava airport szerint ilyen gép a világon nincsenis,  BUD.hu zéró információ... illetve kis idővel később kiírják, leszállt. De hogy hol, azt néma homály fedi. Bécs nem is tud róla, hogy oda ilyen gép menne. Pazar.
Aztán mégiscsak felhívod a magyar repteret, mert ki segítsen, ha nem ők. Aha, este 10 után már nincs személyes kapcsolat, nézd a netet, ahol ugye zéró információ. Zsákutca. És ha valamitől pánikba tud esni az ember az éppen ez, ha nulla információ mellett csak a tehetetlenséget érzi.
Gyerektől sms érkezik. Bratislavából busszal visznek Budapestre. Majd telefonálok, ha többet tudok. Momentán itt tartunk. Pedig annyira imádkoztam, hogy ne essen a hó! Hát, legközelebb körültekintőbben kell fogalmazzak az imámban, az már biztos, mert a hó tényleg nem esett, de volt helyette minden más...

ps. egy órával később jelentkezik, mostanra már a gépről is engedték őket leszállni. Lefotóz egy félig megrágott almát, mondván, legalább vacsorája van, mert a reptéren lehetőség semmi, még angol fontért sem. Ha azonnal indulnának, akkor is legalább két óra az út, de hát az indulás még messze bizonytalan. Már érzem, hogy holnap nem igazán lesz formában a kölyök. Akkor pedig én se :(

ps2. éjjel 1.50 van... a technikának hála chatelek a gyerekkel. Még mindig a pozsonyi reptéren vannak. Ferihegyen mindenki le tudott szállni, csak a Wizzair és a Ryanair nem. A Wizzair két buszt küldött az utasainak Pozsonyba. Üres helyekkel indultak vissza Budapestre már egy órával ezelőtt, de nem engedtek felszállni Ryanair.-es utasokat. Szép. Állítólag értük is megy busz, csak azt nem tudja senki, hogy mikor. Délután ment ki a reptérre, azóta egy almát evett, amit víz helyett vitt magával. Azt írja, feküdjek le, mert reggelnél előbb úgyse keverednek ide, de hát ki tud ilyenkor aludni? Hát izé... apa és Colin...pasik

ps3. 6.05 hazaértünk a kölyökkel. A busz, ami hozta őket a Nagyvárad térnél kirakta azt, aki nem akart kimenni Ferihegyig és nem volt a busz hasában nagy csomagja. De nem ám a kórház előtti parkolónál, hanem valahol a Haller utcában. A többség azt sem tudta, egyáltalán hol a túróban vannak.
Pozsonyban egy órát ültek a gépen, amíg a reptéri buszra vártak, ami végül jött, majd vitte őket cirka 300 métert, de lehet, hogy csak 200-at, mert ahogy elindult, szinte azonnal meg is állt. Átestek egy "komoly" ellenőrzésen, ami azt jelentette, hogy szép sorban az összes útlevelét, úti okmányát leszkennelték. Közben Ryanair itthon begyűjtötte az utasait, akik Londonba indultak volna, kivitte őket Pozsonyba a géphez és azokkal a buszokkal hozták haza azokat, akik egyszer már megcsodálták a budapesti panorámát, hogy aztán megcsodálhassák Pozsonyt is.
Londonban a kölyök a negyed hármas busszal ment ki a reptérre, ott vett még internetet a telójára és dolgozott, gyorsan telt az idő. De amikor Budapestről visszafordultak, akkor úgy tűnt, hogy megállt. Ráadásul a gépen se nagyon informálták őket, már majdnem Pozsonyban voltak, amikor bemondták, hogy bocs, így alakult. A pilóta egyszer megpróbálta a leszállást, aztán amikor úgy érezte, ebben a ködben nem megy, akkor átstartolt és elszállt újra Nyugat felé. Mi meg ülünk itt a Balkánon... mert ez az!

Édesség...

Kaptam ezt a képet egy kedves barátnőmtől és egyszerűen muszáj megosztanom veletek, mert olyan cukiság, ami nem hízlal, max. a lelket, az meg direkte jóóóó... szóval, legyen jó Nektek is!

Jön...

Kiskölyök három és fél hónap távolba szakadás után hazajön karácsonyra. Én, mint nagy magyar anya feltettem a kérdést, hogy mivel várjam. Mármint milyen finomsággal, mert a rózsacsokortól asszem eltekintene.
És erre mit válaszol a gyermek? Gulyásleves. Soha nem volt igazán a kedvence, de nem is ezért ragadtam billentyűt, hanem azért, mert a közelgő karácsony alkalmából mindennel, de tényleg mindennel feltöltöttem a mélyhűtőt, de marhahúst nem vettem, még mutatóba sem. Úgyhogy a mai reggel a parkbéli kutyálkodás után a hentesnél folytatódott.

Colint leültettem, mert - mint már többször elmeséltem ezen a helyen is - ritka jól nevelt eb, nem császkál el, amíg anya elő nem keveredik onnan, ahol aktuálisan eltűnt. De most... a hentes mellett bódé, ahol csak halat árulnak a közelgő ünnepek alkalmából. A bódé mellett akvárium, amiben pontyok sokasága rója az utolsó köreit. Egyikük megunta, szabadulni vágyott és kiugrott. Az árusok meg sikítoztak. Colin meg érdeklődött. Nem, nem kellett végül halat is vennünk, mert azért az emlegetett eb annál sokkal beszaribb, egy fickándozó hallal nem vette volna fel a küzdelmet. Csak odament mozizni, amíg a hölgyek levadászták az ugráló síkos bőrűt. És az előadás még nem ért véget, amikor én kijöttem az üzletből. Kutya hűlt helyét látva nem mondom, hogy nem izzadtam le a Böszörményi út forgalmára gondolva, de a kiszakadó kiáltásra: Colin - máris érkezett az eb izgatott pofával. Én persze leteremtettem, de pár lépéssel odébb a halasok máris mentegetni kezdték. Mert annyira édes volt, idejött, de nem bántotta ám a halat (na ja, ha be volt tőle rezelve), csak drukkolt, hogy ők össze tudják-e szedni etc... Mit tehettem? Hálából itt vettem meg a harcsaszeletet, amit a halászlébe akarok belefőzni.

2012. dec. 18.

Életképek...

Ma korán reggel ráköszöntem egy kutyás ismerősre, akinek ezek szerint én nem is vagyok annyira ismerős, mert rám nézett és simán elküldött fejhangon ordítva az ősi mesterséget űző nőnemű ősömhöz, mondván a kutyám tönkre tette az övét.
Csak kicsit néztem hülyén, mert ha van a parkban kutya, akkor az éppen Colin, akitől teljes biztonságban vannak a sporttársak, lévén egy bárány és egy kecske (meg talán egy golden) elfajzott utóda. Ráadásul a felemlegetett időpontban mi nem is szoktunk az utcán lenni (kora délután órákban). Közben a közelben lévő többi kutyás felhívta az ingerült úr figyelmét, hogy nézzen már ki a fejéből, ez nem a Ricsi, hanem a Colin. Erre érkezett egy BOCS!, jóval kisebb decibellel, mint az azt megelőző mondat.

Mivel én tényleg ismerem őt már jó ideje (nem feltétlenül személyesen, de látásból), nem foglalkoztam a dologgal tovább, egyrészt mert hál istennek, olyan kutyám van, aki miatt nem igazán szoktam ilyen helyzetbe kerülni, tehát megengedhetem magamnak a nagylelkű felsőbbrendű érzést. De mint ez a posztocska is jelzi, valahol mélyen csak bent akadt az affér.

1. Ricsi valóban egy rosszul szocializált kutya. A gazdája mindig goldenes volt, egy tenyésztő átverte, és lett neki Ricsi, aki fene tudja mi, de golden csak elhanyagolható nyomokban található benne. Körülbelül úgy néz ki, mint egy argentin dog és egy labrador keveréke. Tagadhatatlan, hogy ész nélkül megy neki mindenkinek, tekintet nélkül arra, hogy az ellenfél nem ellenfél az ő 40 kilójának, jelen esetben max. 6-8 kiló lehet. Egyesek esküsznek rá, hogy a szukákkal sem kíméletes. Ez pedig már dupla defekt, mert a nagy kutyák a kicsiket ritkán osztják, még olyankor sem, ha az a kicsi okot ad rá. Mondjuk, Bo gyakran szolgáltat okot, ezt csak zárójelben.

2. Colin nem az egyetlen világos színű kutya a parkban, tehát ha egy "nagy, fehér állat" megtépte az ő kutyuskáját, akin mellesleg olyan pufajka van, amilyet még az ávh-sok sem mindig cipeltek magukkal, akkor azért nem kéne rögtön az első szembejövő krémszínű kutya gazdájának nekiesni. Mindezt úgy, hogy a többi jelenlévő 3-4 apró kutyával éppen tök barátságosan üdvözlik egymást.

3. Barátunk ezek után még elpanaszolta nagyjából minden szembejövőnek, hogy micsoda attrocitás érte szegény Bo-t, akinek az ínait is széttépte az a fenevad, aki fehér és nagy - itt minden ismeretlen járókelő rettegve ráfókuszál Colinra. Mellesleg Bo még csak nem is sántít, a gazdi szövege annál jobban. És érkezik a slusszpoén, valószínűleg azért joggal haragos barátunk rácsap a zsebére. Hogy csak jöjjön az a rühes dög (értsd Ricsi), ő már fel van készülve, nem fog többé kiskutyákat bántani.

Ezen a ponton bevallom, én nem mertem rákérdezni a felkészültség mibenlétére, mindenesetre jobban fogok figyelni Colinra is, nehogy úgy járjon, mint azok az egyszeri kirándulós kutyák, akiket egy vadász farkasnak nézett és kilőtt az erdőszélen (egyikőjük egy labrador volt). Ugyanis barátunk nyugalmazott katona. Mit lehessen tudni, mi a franc lapul a zsebében.

2012. dec. 16.

Oké, hogy tél, de azért...

Amíg fagyott, én nagyon örültem, mert az eb olyan tisztán ért haza, mint ahogy elindultunk. De ebben a szottyos időben napi rutinná vált a fürdőszoba katasztrófa sújtotta övezetté nyilvánítása. Nem is igaz, csak nyafogok, mert Colin az a ritka rendes eb, aki egyrészt szeret fürödni, másrészt a kádból kiugorva nem rázza meg magát, hanem türelmesen megvárja, hogy majdnem szárazra törölgessem. Régi egyezség ez köztünk. Ha ő türelmes, akkor én sem kapcsolom be a hajszárítót.
A kép minősége hogy úgy mondjam, hagy némi kívánni valót, de mentségemre szolgáljon az energiatakarékos égők mellett nemcsak a telefonom nem lát jobban, én sem. Apa meg ráadásul nem ismeri az én kütyümet, én meg az övét, úgyhogy kölcsönösen készítünk ócska felvételeket. De a kutya alól előkígyózó fekete lé teljesen élethű.
Szóval, oké, hogy tél, de azért vagy essen a hó, vagy fagyjon, mert ez a szutyok kezd az agyamra menni! És most nem a kutyáról beszéltem.

A héten azonban róla is mondtam ilyesmit. Régi szokása volt kölyökként, hogy a napi sajtót, tv-újságot, nyomtató-papírt konfenttivé varázsolta, mire hazaértem, de aztán hál Istennek, megjött a józanabbik esze és abbahagyta. Másfél év nyugalom után azonban a minap ez a kép fogadott:

Nos, akkor azért fejhangon elhangzott néhány becsületsértő jelző is. De ennek nem sok köze volt a címhez, úgyhogy nem is ragoznám tovább.

2012. dec. 5.

Hollósi Frigyes


Hollósi Frigyes

Érdemes művész, Jászai Mari-díjas színművész, a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjének kitüntetettje ... 


Elment. Elment, és ez nagy veszteség a színházi szakmának, a nézőknek, és nem utolsó sorban egy kis közösségnek, amelynek aktív és közkedvelt tagja volt. A Geszebek, a Gesztenyéskerti Ebek Szövetsége az embert gyászolja, aki köztünk volt. Béla, az angol buldog gazdáját, Frinyót.
... és én személyszerint azt az embert, aki nagyon szerette Colint. Még felfoghatatlan, hogy néhány hete jókedvűen viccelődve nevettetett meg mindannyiunkat.

képek itt: www.geszebek.hu

2012. nov. 26.

Még jó hogy...

Még jó, hogy szépen elbúcsúzkodtam. De magyarázatképpen álljon itt a mai napom. Eddig. Hétfő van és fél kettő. Csak mondom.
Reggel a parkban megtépte a kutyámat egy óriás-snauzer. Oké, vér nem folyt, de a kabátja csupa sár és nyál lett, az eddig is béka segge alatt levő egoja meg... nos az sem szárnyal.
Ebédidőtájt gondoltam meglepem a szüleim, mert a heti rendszeres találkánk tegnap elmaradt. Persze, én lepődtem meg. Apu valahol az Auchanban vette fel a mobilját, az anyu meg sehol. Hiába csöngetek, hiába telefonálok, semmi. Nem fiatalok, az anyu nem is túl egészséges, így aztán zabszem már kezd is szorulni, miközben azért mantrázom, hogy nem lehet baj, nyugi. Hazabuszoznék, de a busz az orrom előtt hussan ki a megállóból. Mérgemben gondolom, kinyitom a nálam levő, amúgy ajándéknak szánt pralinét, majdcsak veszek helyette másikat. Mert én ezt most kurvára megérdemlem. Percekig szenvedek vele, és mire éppen megadja magát az atomcsomagolás, a következő busz is megérkezik, tehát rakhatom is el. Viszont egy körmöm tövig letörött.
Na, szóval valahogy így... ha időnként süt belőlem az önsajnálat, az egy csomó ilyen apró kis kellemetlenség miatt van.

Vagyok...

Úgy tűnhet, mintha mostanában nem jutna eszembe semmi, ami megmozgatná az agysejtjeimet, de ez egész egyszerűen nem lenne igaz.
"S jutott eszembe számtalan szembbnél szebb gondolat..." DE...
-annyi más szorongás és kellemetlen hétköznapi darálda jellemzi az elmúlt időszakot, hogy ezek tulajdonképpen elvették a kedvemet a vidámkodástól,
-sokszor az első indulatból megfogalmazott sorokat inkább átírom... ezek így már nem is arról szólnak, amiről eredetileg, így aztán inkább törlöm az egészet.
Az öncenzúra működik, és a tudat, hogy sokan, akik ismernek és itt elolvashatják a gondolataimat - amik néha lehet, hogy zavarosak is - esetleg megbántódnak a nyíltságomon, a hozzáállásomon, vagy csak simán félreértenek.
Vagy az őszi korán sötétedő, nyirkos, rövid napok teszik, vagy a takarékos izzók szemrontó hunyorgása, vagy csak a könyörtelenül előre gördülő idő, vagy egészen más oka van... de nem tudok, néha nem akarok szellemes, átgondolt, elmélyült fogalmazó lenni. Néha egész egyszerűen csak idétlen, vihogós chat-istának jó lenni. Depisen hangzik, talán az is, de mindenki megnyugtatására írom,  hogy baj nincs, csak... csak most nem könnyűek a hétköznapok. Kinek azok?  Oké.
Anyagi, magánéleti buckákat kerülgetek. Van kapaszkodóm, szerencsés vagyok. Csak éppen bármit írnék ide, mostanában őszintétlen lennék... és hát nem posztolhatok örökké Colinról :)
Most kicsit leteszem ezt és a fióknak írogatok, mert arra továbbra is szükségem van, hogy a folyamatos zizegésből néha kiragadjam a számomra lényegest és leírjam. Aztán, ha megint megérint a vágy a kitárulkozásra, majd jelentkezem. Nem gondolom, hogy mostantól féllábon állva várják majd sokan ezt a pillanatot, de gondoltam úgy illik, hogy szóljak.
Békés, szép időszakot mindenkinek! (A pesszimizmusomat meg inkább megtartom most magamnak.)

2012. nov. 17.

Napi okos...

Előre bocsátom, nem az én okosságom! Csak a napi böngészés közben akadtam rá és tetszett. Aztán gondoltam egyet, hátha tetszene másnak is. Szóval, tessék olvasgatni, aztán átgondolni... Érdemes.

"Egy filozófiaprofesszor azzal kezdte az egyetemi előadását, hogy fogott egy befőttesüveget, és megtöltötte 5-6 cm átmérőjű kövekkel.
Majd megkérdezte hallgatóit„Ugye tele van az üveg?” „Igen” – hangzott a válasz.
Ezután elővett egy, apró kavicsokkal teli dobozt, és elkezdte beleszórni a kavicsokat az üvegbe. Miután az apró kavicsok kitöltötték a kövek közötti üres helyeket, megint megállapították, hogy az üveg tele van. Ezután a professzor elővett egy, homokkal teli dobozt és elkezdte betölteni a homokot a befőttesüvegbe. A homok természetesen minden kis rést kitöltött.
„És most – mondta a professzor – vegyék észre, hogy ez az önök élete. A kövek a fontos dolgok – a családod, az egészséged, a gyermeked, a barátaid – ha minden mást elveszítenél, az életed akkor is teljes maradna. A kavicsok azok a dolgok, amelyek még számítanak, mint a munkád, a házad, az autód. A homok – az az összes többi. Az apróságok. Ha a homokot töltöd be először, nem marad hely a kavicsoknak és a köveknek. Ugyanez történik az életeddel. Ha minden idődet és energiádat az apróságokra fordítod, nem marad hely azoknak a dolgoknak, amelyek igazán fontosak számodra. Fordíts figyelmet azokra a dolgokra, amelyek alapvetők a boldogságod szempontjából. Játssz a gyermekeddel. Menj el orvosi ellenőrzésre.
Rendszeresen látogasd rokonaidat. Törődj a pároddal.
Mindig szakíts időt barátaidra.
Mindig lesz időd dolgozni, takarítani, bevásárolni, rendet rakni.
Először a kövekre figyelj – azokra, amik igazán számítanak.
Állítsd be a prioritásokat. A többi: csak homok. . ."

2012. nov. 9.

Morgós


Megjelent a Bel Ami c. film dvd-je. Az ára röpke 3.300 forint, ami valljuk be, nem kevés. És mit kapunk ezért cserébe? Eredeti hangot, magyar szinkront és magyar feliratot. Snitt. Ennyi.
A film egy jelentős részét mellesleg Budapesten és a Balatonnál forgatták. Én érzem rosszul, hogy már csak ezért is megérdemelt volna egy iciripicirivel több figyelmet a forgalmazótól? Mondjuk egy Hogyan készült? extrát, akár kétlemezes kiadást.. esetleg... talán... BR kiadásról már nem is álmodnék. De tényleg...

2012. nov. 8.

Ígérem, ez az uccsó...

Szóval, ígérem, leszállok már a témáról, de a kezembe akadt egy nemrégi cikk Frei Tamástól, aki éppen arról írt, hogy a The New York Times egyik cikke szerint "az alacsony színvonalú angoltudás hátráltatja egy ország fejlődését", és ennek kapcsán belefutott egy öt kontinensre kiterjedő felmérésbe, mely szerint a skandináv országokban beszélnek a legjobban angolul.
A felmérést egy svájci intézet készítette; 1,7 millió embert vizsgáztatva az üzleti életben, az iskolákban és egyetemeken. Főleg a nagyon aktív, 40 évesnél fiatalabbakra fókuszáltak. A cikk megemlítette, hogy az angoltudás azért is fontos, mert az adott ország innovatív szakemberei csak így, angolul képesek tartani a lépést a világ fejlődésével. Angol nyelvű szakirodalom, levelezés a világban a  kollégákkal, vagyis benne lenni a vérkeringésben...

És ami az érdekes, tudva, hogy Brazília 46., Oroszország 29., India 14. és Kína például 36. ebben a rangsorban... nnaaa, Te hova rangsorolnád Magyarországot? Frei úgy a 20. hely környékére saccolt, bár félt, hogy ez csak az álmainkban lehetséges, hiszen másról sem hallunk idehaza, mint hogy nem megy nekünk az idegen nyelv... aztán a meglepő végeredmény: 8. hely !!!

Svédek, dánok, hollandok, finnek, norvégok, belgák, osztrákok és MI ! Ez a világranglista. Mögöttünk a németek és mindenki más.
Drága Hoffmann Rózsa asszony, akkor hogy is van az az unalmas makogás angolul címkéjű ok, amiért borítani kellene az egész idegennyelv oktatást?

PS. azt már meg sem merem kérdezni, miért nem büszkélkedünk ezzel, mert szerintem ha Frei nem kotor utána a dolognak hirtelen felindulásból, akkor soha nem is tudjuk meg...

2012. nov. 7.

Még mindig...

Még mindig nem tudok szabadulni ettől a nyelvtanulásos ötletbazártól. Nyilván dolgozik bennem a múlt is, amikor kötelező volt oroszul tanulni, ennek megfelelően utáltuk is, és egy nyelvi érettségivel a tarsolyomban sem biztos, hogy tudtam volna vizet kérni a Vörös téren, viszont bármikor felmondtam volna a Parlament építésének történetét, esetleg Vologya nagymamájának meséjét a répáról.

A gyerekeim egy másik világban, szintén elég hülye keretek között feszültek neki az idegen nyelv tanulásának. Az orosz persze már rég nem volt kötelező, de az angol igen. Első osztályban. És rögtön, írva, olvasva. Amikor még magyarul sem tudtak. Mit mondjak, ha csak ezen múlt volna, ők sem tanultak volna meg érdemben egy idegen nyelven kommunikálni.
Aztán jött a középiskola, ahol jött a második nyelv is, jaj mi legyen... alapon. És még választhattunk is, ami sok iskolában nem adatott meg. Olasz, francia, német az angol mellé. Oké, legyen a német, már csak azon egyszerű oknál fogva is, hogy anya is érezhesse, hogy tud segíteni a gyereknek a tanulásban. Az eredmény finoman szólva is siralmasra sikeredett: németből négy év alatt másfél könyvet vettek, de tannéni szerint azt sem tudták. Az okok egészen biztosan a gyerekekben IS keresendőek, de azért bátran merem állítani, hogy az oktatásban is. Mint ahogy az angol szakos osztályfőnök mellett is különórák árán lehetett igazán megtanulni az angolt. Bocs. És mi tudtunk áldozni rá, de mit tegyen az, aki nem tud... és manapság egyre többen nem tudnak.

Tetszik, nem tetszik, az angol világnyelv. A német már nem annyira. Tehát a legfontosabb - már azon túl, hogy nem ártana magyarul is megtanítani a gyerekeket, mert siralmas az érettségi környékén járók helyesírási, fogalmazási készsége / tisztelet a kivételnek - szóval, a legfontosabb az angol. És szerintem, aki egyébként nem vagyok birtokában ennek a tudásnak, az angol nem könnyű nyelv. Mert a konyhanyelvet nem kéne összekeverni a tanulásban, munkában használatos nyelvvel.
Egyébként meg sok angol szakos tanártól hallottam, hogy azért jó ezt tanítani a gyerekeknek, mert sikerélményhez jutnak viszonylag korán, ami aztán inspirálhatja őket a komolyabb elmélyedésre. Kár, hogy ezt odafönt tökéletesen ellentétesen látják. De végül is mit vártam, hiszen már sok-sok évvel ezelőtt is azt mesélte egy szerencsés ismerősünk, akinek módja volt a családjával angol nyelvterületen eltölteni néhány évet, hogy az ottani iskolákban arra kíváncsiak, mit tud a gyerek, nem arra, hogy mit nem tud.

Szóval, mindamellett, hogy hányom a keresztet, amiért ez a kérdéskör minket már (egyelőre) nem érint, kíváncsi lennék, hogy a nagy döntéshozók belegondoltak-e annak a... megsaccolni sem merem, hány nyelvtanárnak a helyzetébe, aki ezzel a tollvonásnyi döntéssel állástalanná válik. Mert legyünk őszinték, ennyi francia, olasz, spanyol, kínai és ki tudja még milyen nyelven oktató tanerőt a nyelviskolák sem képesek felszippantani. Azon egyszerű oknál fogva, hogy pillanatnyilag csak keveseknek adatik meg, hogy a gyereknek, gyerekeknek kemény tízezrekért külön nyelvórákat finanszírozzanak. És még egyszer visszautalnék arra is, attól, hogy egy nyelv központilag kötelező, még nem jelenti azt, hogy a tanítása eredményes is lesz. Úgy érzem, ezen a területen is az készül, mint majd mindenhol, ahol a fürdővízzel készülnek kiönteni a gyereket is.

PS. azt hiszem, egyszer szívesen nekiveselkednék egy olyan vitaindítónak is, aminek az a témája, hogy az irodalomban miért kell a mai gyerekeknek lebutítani, emészthetővé tenni Gárdonyi Géza, Jókai Mór, Fekete István írásait. Szerintem nem kellene. És akkor nem járnánk úgy, hogy huszonéves fiataloknak kell olyan fogalmakat elmagyarázni, amiket annak idején egy nyolcadikos már simán ismert.

2012. nov. 6.

Napi vicc

Apa! Hogy készül a gyerek?
Leül kisfiam, és tanul ;)

2012. nov. 5.

Szemenagy....


Fél füllel hallottam ma egy hírt, de mivel már lassan herótom van a híradóktól, lehet, hogy elsikkadt egy-két jelentős részlet, nem tudom. De amennyit hallottam, már attól is felállt a hajam és hálát adtam az összes létező szenteknek, hogy a két gyerek már kijárta az iskolát.
Nyelvtanítás. Első nyelv a német, mert az kell. Második nyelv az angol, mert… és itt haltam be végleg… mert az túl könnyű, ha első nyelv lenne, akkor a gyerekek nem lennének motiváltak a második nyelv tanulására. Mi vaaan?????

PS. ma reggeli kiegészítő infómorzsa? Létezhet, hogy olyat találtak ki, hogy CSAK ezt a két nyelvet kell tanítani, a többi, ha érdekel, arra ott lesznek a külön nyelviskolák??? 


2012. nov. 4.

Fotózni jó

Amikor elgondoltam, hogy miről fogok írni, akkor a leendő poszt kerek volt és elmés. Mire klaviatúra közelbe kerültem, már csak az alapgondolat maradt, de elillant a szellemesnek szánt körítés. Így jártatok. XD Viszont... mikor leültem a géphez A. blogjában csodás képeket láttam, amiket a mai napon lőtt Alcsúton. És ettől megint írhatnékom támadt.

Két éve kaptam a férjemtől egy új kis gépet. Nem komoly, ha fotós szemmel nézzük, de igenis komoly, ha a műkedvelő, fotózgató háziasszony felől közelítek hozzá. Eleinte hoztam-vittem magammal még a városban is. Most meg... azon kapom magam, hogy egy külön program, hogy eszembe juttassam, ahova megyek, ott talán megörökítésre érdemes dolgok is várhatnak, töltsd fel a gépet, pakold el a gépet, vedd elő a gépet! Mert már megint a könnyebbik és magától értetődő megoldást választom egy ideje.

Igen, a telefon! Az a nyomorult kis Nokia, amelyik igazán jó képet csinál kicsit borult időben, de ha nagyon borult, akkor már életlen, ha napos, kiégeti a világos színeket. Sötétben meg persze totálisan alkalmatlan. De...  kéznél van, mert ugye ott lógunk a szeren, akarom mondani az elektromos pórázon!

De ha valaki már annyira elvetemült, hogy egy kis lyukon keresztül kukucskál a világra, akkor a fene egye meg, vegye már a fáradtságot és cipelgesse magával a kis masinát, amit erre a célra találtak ki! Amivel lehet mozgó célpontról is éles képet csinálni, ami vakuzik szükség esetén, ami gyertyafénynél is lát, és közelebb hozza a távolit, alkalomadtán pedig leleplezően vidám videófelvételt képes készíteni.

És ha a következőkben nem leszek olyan lusta és agyatlan, hogy egy késő őszi kirándulásra nem viszem magammal, akkor biztosan jobb és kifejezőbb képet készíthetek majd a vízhiányos Balatonról is; és akkor a messzi távolban élesen kirajzolódik majd az alkonyi égbolton a nap utolsó fényeit tükröző Tihanyi apátság is; meg az alig pár lépésre látszólag a víz felszínén - a valóságban az 1-2 centis vízben tocsogó sirálypár is. Mert fotózni jó, de fotózni fényképezőgéppel illik. Minden más illúziórombolás. Uff...




2012. nov. 3.

Colin

Írtam egy posztot róla. Aztán kitöröltem az egészet, mert kívülálló számára annyira nyálas és tömjénező lett volna, hogy még nekem is feltűnt. :) De hát az az igazság, hogy Colin olyan...
szóval, inkább álljon itt a szöveg helyett egy kép. Önmagáért beszél. Ma reggel a parkban nyirkos hűvös volt és köd, de mégis jó volt kint lenni. Miatta.

2012. nov. 2.

Ugyanarról és mégis másról


Kapcsolódva az előbbi bejegyzéshez, a kapcsolatépítés aztán hozott magával mindenféle más járulékos örömöket, bánatokat. Példának okáért indult egy másik blog, ahol a témához kapcsolódó írások kaptak helyet. Olyan írások, amiknek a megírására soha korábban nem éreztem kellő ihletettséget. Ha mások megtették, azt viszont mindig is érdeklődéssel olvastam.

Szóval egy napon klaviatúrát ragadtam és csak írtam, írtam jó kedvvel, lelkesen. Eleinte csak magamnak, meg a „fióknak”, aztán olvasók is lettek, a számláló szerint sokan, a visszajelzések alapján ijesztően kevesen. De én a számlálóba kapaszkodtam, miatta írtam, meg hát leginkább magam miatt, mert élveztem.
Élveztem akkor is, ha ezzel rossz érzést keltettem olyanokban, akik eddig úgy hitték ismernek és a változásom miatt úgy érezték, rossz irányba tartok. Legalábbis őket hanyagolom. Biztosan sok igazság volt ebben, de azért nem Ez volt az igazság! Mert ahogy a szürkének is lehet ötven árnyalata, az igazságnak persze ennél is jóval több.

Tény, hogy sokkal kevesebb időm jutott olyanokra, akik megérdemelték volna a figyelmet, bár voltak olyanok is, akik szó nélkül hagyták a változást. Ők valószínűleg épp úgy nem érezték a mindennapi jelenlétemet nagy nyereségnek, mint az eltűnésemet éppoly nagy veszteségnek J

Szóval, csak oda akarok kilyukadni, hogy alighanem annak volt igaza, aki hagyta, hogy a dolog kifussa magát. Ismer már engem annyira, hogy tudja, hol ezért lelkesedek teljes erőbedobással, hol azért, hol rövidebb ideig, hol hosszabb ideig, de idővel többnyire visszatalálok a valóság göröngyös talajára.

De miért is kezdtem egyáltalán ebbe az egész témába bele? Nos, az előző poszt végén történtek ébresztettek rá, hogy kellett az a fajta szinte esztelen rajongás ahhoz, hogy írni tudjak. És bármennyire szeretném tagadni, hogy így van, de akaratlanul is hatott rám, ahogy mások a kiábrándulás irányába tartanak. És ha azok, akik miatt írtam, már nem rajongók többé, feleslegessé válik az írásom is. Na, ezt sikerült elég ködösen megfogalmaznom, de talán lejött belőle, hogy nem feltétlenül az irántam való rajongásról volt itt szó, hanem közös rajongásunk tárgyáról, aki igen, egy férfiember és vannak kvalitásai (szerintünk), amik mindenféle kis történetek megírására késztetik az ember lányát. Lehet, hogy ehhez „elvakultság” kell, nem tudom, annyi azonban biztos, hogy nehezebb azóta kiötölni az újabb és újabb fejezeteket, amióta akaratlanul is ebbe a nézeteltérésbe bonyolódtunk.

De az íráskényszerről is nehéz lemondani, úgyhogy ha lassan is, de szépen, megfontoltan majd visszanavigálom magam a valóságos problémák, hétköznapi örömök és bánatok talajára. Ezt vehetitek ígéretnek, de ha úgy jobban tetszik, akár fenyegetésnek is!

PS. Na, azért nem megy ám az olyan könnyen, hogy csak úúúúgy abbahagyja az ember. Azt hiszem, innentől még több idő megy el az írásra, mert most itt IS kedvet kaptam, de igazából ott sem ment el (csak az eszem amolyan eszementen, de ezt már mondtam)  J

2012. okt. 31.

Eszementen ment el az eszem


Jó két éve fogva tart egy érzés, egy rajongás, ami nem volt rám jellemző kiskamasz koromban sem, úgyhogy éppen elég nehéz időszak volt ezzel megbékélni és valamennyire feldolgozni, főleg mostani, kiskamasztól erősen fényévekre lévő koromban.  A célszemély neve jelen esetben nem is igazán fontos, főleg azért nem, mert mint minden rajongásban, ebben is jó addig irracionalitás van. Arról nem is beszélve, hogy ízlések és pofonok ugyebár elég különbözőek, ennél fogva, akiért én olvadozok, azt más esetleg le se köpné, hogy egy cseppet vulgáris legyek. Van ez így, ettől szép az élet, hogy nem vagyunk egyformák.

Hősünk azonban azon túl, hogy női szíveket rabol főfoglalkozásban - állítólag akaratán kívül -, ennél sokkal többre képes. Például arra, hogy kis közösségeket kovácsoljon össze. Eleinte a személye körül kialakult közös érdeklődés álcájával, később pedig a közös gondolkodás sok más területre kiterjedő valóságában. Így történt tehát, hogy gyerekkori  barátságok, ifjúkori ismeretségek mellé kialakult egy újabb baráti kör, aminek én is szerencsés részese lehettem. További pikantériája a dolognak, hogy ezek a közösségek nem a szomszéd utca hatósugarán belül képesek kialakulni, hanem az ország legkülönbözőbb szegleteiből verbuválnak tagokat. Na ja, az internet ebben is nagy úr, bár momentán végre egy szimpatikus szerepben alakít nagyot.

Meg kell mondjam, egészen újfajta érzés felnőtt fejjel barátságokat kötni. Van benne valami ijesztő és mégis felemelő érzés, kicsit a fiatalság csalfa érzését lopja be az amúgy szürke hétköznapokba. Ahogy az szinte természetes, az ismeretségből lassan barátság válik, és egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy már nem is annyira XY és az ő gyönyörűen metszett arca a lényeg, hanem, hogy Znek a gyerekei vajon hogy érzik magukat egy új közösségben, vagy H hogy tudja kezelni a házassága válságát.

Nem bújunk el a névtelenség és arctalanság ködébe, hanem találkozunk személyesen is, tehát nem arról beszélek itt most, amikor egy blogban megosztunk valami apróságot, aztán ahhoz boldog-boldogtalan hozzászól, anélkül, hogy tudná, tulajdonképpen miért is beszéltünk valamiről, amikor ugyanolyan jól tudtunk volna hallgatni is róla. Szóval, ezek már személyes kapcsolatok, megkockáztatom barátságok.

Amikbe bele kell férjen, hogy időnként nem értünk egyet. Mert most például nem értünk egyet. Nem az első eset, de ez valahogy kihozta némelyikünkből a harciasságot. Vagyok egyfelől én, aki vehemensen védelmezek valakit, akit nem is ismerek. És van Ő, aki vehemensen ostoroz valakit, akit nem is ismer. Az illető egyébként egy és ugyanaz, ofkorsz... ahogy mondani szokás. Mindenesetre már látom, hogy ezt a dolgot legközelebbi személyes találkozásunkkor szóba kell hozni, hogy lássam az arcát, amikor mondom a magamét és lásson ő is engem. Mert ebből fogjuk tudni igazán, hogy más irányú beszélgetéseinkre nem lehet hatással az, hogy most azt írta az én okfejtésemre és a kicsit talán tényleg lekezelőnek érezhető, de nem annak szánt: Szóval, nyugi! – lezárásomra, hogy: Nyugi, ja, az van! :/

A dologgal kapcsolatban további gondolataim is születőben vannak, úgyhogy minden errejárótól előre is elnézést, amiért kötelezőnek érzem, hogy le is írjam alkalomadtán. Önző dolognak tűnhet, de nekem ez most így jó! J

P.S. Az ügy azóta rendeződni látszik, de ha már leírtam, akkor miért ne dumáljak róla. Meg sok másról is, ami ennek kapcsán (is) eszembe jut. Szóval, nyugi! Csak mondom a magamét...

2012. okt. 30.

Néha az ember nem tudja szó nélkül hagyni...

Jó ideje nem voltam képes ide megfogalmazni a mondandómat. Vagy nem voltam gépközelben és mire alkalmam lett volna összerakosgatni a mondatokat, már én is éreztem, nem egészen ezt akartam elmondani, úgyhogy inkább csendben maradtam. De most még friss az élmény, szóval...

Reggel kinyitom a postaládám, elsőként szívhez szóló levélben kérnek segítséget egy apró baba gyógyításához. Nem, annyira nem vagyok én még naív, hogy rögtön pénzt utaljak, de a levélben nem is ezt kérték. Csak küldjem tovább, hogy minél többen osszák meg mással a hírt, mert egy országos cég figyeli a levélforgalmat és darabonként 32 forinttal hozzájárul a gyógykezeléshez.
Na, ennyire viszont már naív vagyok, hogy az ilyesmit beszopom. Mert hihetőnek tűnik, mint az átverések túlnyomó többsége, igen tudom. Továbbküldöm tehát a levelet azzal a jóleső érzéssel, hogy pár kattintással azért sikerült már korán reggel valami apró jót cselekednem. Az a kicsi baba, akinek a fotója a levél alján szerepelt, talán nekem, nekünk köszönhetően megéri majd a felnőttkort és párás szemekkel emlékszik majd vissza rá, hogy egykor egy ország fogott össze érte. Aha... Andersen már meghalt, tudom.

Nem telik pár percbe, egy barátnőm egy másik levelet küld nekem, amiben felhívja a figyelmem, hogy ez mekkora átverés, igazából a címeket gyűjtik, esetleg vírust is küldenek, de a szóban forgó gyerek hál istennek nem beteg, sőt nem is baba, hanem már tíz éves és a családja évek óta tehetetlen a kiber-kalózkodáshoz felhasznált adataik miatt.

Én pedig ismét egy csalódással gazdagabban, vagy ha úgy tetszik, egy jó érzéssel szegényebben megyek intézni a napi ügyeim. Még csak reggel 8 óra, de a mai napnak és a világgal kapcsolatos illúziómnak annyi.

Valóban, a barátnőmnek igaza van, amikor azt mondja, hogy a segítségnek annyi más kézzelfoghatóbb módja van. De! Én már azokban sem hiszek. Ha pénzt adok a rászorulónak, máris jönnek a "futtatói" és elveszik tőle. Ha élelmet, takarót adok, akkor kösz, de adjak pénzt is, mert el kell számolnia. Ha átlépek rajta, az is nekem rossz. Tudom, rajtuk kívül is sokan örülnének segítségnek olyanok, akik tényleg rászorulnak, sőt kérni sem tudnak, akarnak. Őket kéne megtalálni, csak az a baj, hogy a szegénységgel, tragédiával kufárkodók lassan kiölik belőlem és más segítőkész emberekből a hitet, hogy vannak együttérzésre valóban érdemes emberek.

2012. júl. 19.

A kutyatartás örömei

Ma reggel 8 óra előtt már ilyen csinos volt a legény. Otthon némi fürdés a kertben, kis csöpögés-csurgás, aztán odafönt reggeli és békés szunyókálás. Én meg mentem, ami a kégliből a tegnapi takarítás után még menthető. Most azért úgy érzem, kár volt elkapkodni :)

2012. júl. 9.

Ebgyerek

Ebgyerek idén szeptemberben ugyan már két éves lesz, de ilyen kis kötődős a lelkem. Mindenesetre igaz rá a "négy lába van, de nem hülye" megállapítás, mert a fenének van kedve ugyebár a hangyákkal viaskodni, ha lehet kényelmesen is hűsölni.

2012. júl. 8.

Bálint Orsolya, Robert Pattinson, nyirkos lepedők és más gondolatok

Hogy miért éppen nyirkos lepedők és RP tetszetős hátsója a kiemelésre méltó gondolat a Bel Ami c. film kapcsán... nos, Freud és Jung alighanem szívesen elvitatkoznának erről néhány magvas gondolat erejéig, ha még élnének. Én mint annyi máshoz, a lélekbúvárkodáshoz is csak gyenge műkedvelőként konyítok, konkrétan semennyire. De legalább nem is próbálom elhitetni az ellenkezőjét.
Nem az első vitriolos kritika a Nyirkos lepedők címet kapott remek, ami Bálint Orsolya klaviatúráján megszületett, de bevallom, némileg beszűkült érdeklődésem kapcsán elsősorban RP-val kapcsolatban kíváncsian figyelem az írásait.
A vélemény szabad - vallom én is - ezért nem írok indulatból a sorait olvasva. De valahogy sosem tudom szó nélkül hagyni.


Mert szerintem olyan adag előítélettel ül be minden vetítésre, ahol ez a jobb sorsra érdemes srác feszít a vásznon, ami nem engedi  őt igazán látni. Néz ő, de nem lát. Ami nem lenne baj, ha aztán ezt a nemlátást nem tenné közkinccsé. És sokan vannak, akik a sorait olvasva döntenek úgy, hogy amit ő nem látott, azt mások meg sem nézik.


Unalmasnak találta a filmet, aztán lassan - és hosszasan - sorolja a látnivalókat. Csendben jegyzem meg, hogy a regényt olvasva én sem rágtam tövig a körmöm izgalmamban; a könyvhöz képest még lendít is a történeten a gazdag látványvilág.


Külföldi kritikusokra utalni, így név nélkül, elég tisztességtelen megoldás; az embernek óhatatlanul a messziről jött ember azt mond, amit akar  mondás jut eszébe. És a történeti hűség kedvéért, a külföldiek között talált volna elismerőt is, igaz, az aligha illett volna a koncepcióba.


A "véresen kezdő" rendezők amúgy jó nevű színházi rendezők (nevük talán említést érdemelt volna: Declan Donnellan és Nick Ormerod), akik számtalan riportban elmondták, hogy nekik miről beszélt a történet, miért alkalmaztak annyi közeli felvételt etc., de szakmai kérdésekkel alighanem esélytelen lett volna vitába szállni. Ahhoz érteni kéne hozzá. Elfogadni, hogy esetleg van más nézőpont is az enyémen kívül.


Ah, a kedvencem... bamba bámulás... csak egy gondolat: megnézem én azt az arcot, amely néhány fillérrel a zsebében egy kártyaasztalon heverő vagyonra fókuszál. Lehet így is élni? Ennyire értéktelen eszközként bánni a pénzzel, miközben korog a gyomor és lyukas a cipőtalp? Annyi arca van a főhősnek, de aki leszólni akarja az alakítását, mind ezt az egyetlen, kevesek által megértett pillanatot választja. Kérdem én, mit látott a mulatóbeli vadász arcán, a nyomortanyán tengődőén, az előkelő társaságban feszengőén, a halott mellett lázálmokkal küszködőén, a bosszúterveket kovácsolóén, a hölgytársaságon megvető mosollyal végigtekintőén... és sorolhatnám? Na igen, alighanem ezek a jelenetek voltak, ahol kritikusunk nézett, de nem látott. Kár érte.


Nem kell diploma annak megértéséhez (még RP alakításában sem), hogy megértsük milyen céllal jut el a reménytelen nyomorból az első megalázó vacsora után a női szalonokon keresztül a felismeréshez, ami végül pénzhez, ranghoz, hatalomhoz segíti. És igen, Georges Duroy csak egy szex- és pénzéhes, haszonélvező, üresfejű ösztönlény, és ugyanakkor rafinált törtető. A kettő nem zárja ki, sőt feltételezi egymást. Ha RP ezt a figurát adta, akkor pontosan azt hozta, amit Guy de Maupassant megálmodott. Ellenszenves mert és tudott lenni, ami az oly sokat kárhoztatott tinibálványsága után kifejezetten merész vállalkozás volt. Megpróbálta és ami még meglepőbb, sikerült is neki.
Vámpírosra vett figura - ettől az erőltetett utalástól ugyan sikító frászt kapok, ám legyen, amennyiben az élősködésre céloz vele. És ha mélyenszántó párbeszédekre vágyik, talán nem ebben a történetben kellene keresnie. Miért is várnánk akadémikus székfoglalót az üresfejű törtetőtől?
De egy valamiben egyetértünk... a tetszetős külsőségek, köztük RP feneke, amit Bálint Orsolya említésre méltónak tart, melyen oly sokáig időzik a kamera... nos, hangozzék bármilyen profánul, a történet lényege ez (illetve hát hősünk eleje, de legyünk szemérmesek és érjük be a fenekével). Ezzel jut előre ágyról ágyra henteregve, ugyanis éppen ezért volt a regény a századfordulós francia realizmus egyik legmerészebb alapműve.


Mint mondtam, a vélemény szabad. Talán az alkotóké is, hogy nekik így szólt szívből ez a történet. Nem rágta szájba a történelmi hátteret, mert a jelenség, amiről mesélni akart, jóval túlmutat téren és időn. Egy szerencsés adottság, egy ismeretség napjainkban is előre vihet, sőt repíthet akár érdemtelenül is bárkit, akinek van gyomra élni a lehetőséggel. Ezzel a mai korral próbált párhuzamot vonni a film, s ehhez nem kellett a misztikus harmadik szem, hogy a néző meglássa.


John Malkovich - na, igen. Nagy formátumú színész, bár megengedem magamnak, mint nézőnek, hogy időnként falra másszak a manírjaitől. Ő sem tökéletes minden szerepben. Szépfiúként momentán még költői túlzásként sem igen tudnám elképzelni. A hátsójával még nem volt alkalmam szembesülni, vagy csak felejthető élményt nyújtott, de a hátán nem rá való puttonyként cipelte volna ennek a szerepnek a terhét.


A néző, aki az ilyen kritikának nevezett nemtelen leszólás után megspórolja a borsos mozijegy árát, nemhogy látni nem fogja a filmet, de nézni sem. Ez a cél? Eredménytelenségre kárhoztatni és ezzel bizonyítani, hogy RP nem lenne színész, csak egy csinos arc, akit felkaptak és itt az ideje az elejtésének is?
Csak zárójelben jegyzem meg, hogy barátnőm, akivel férfiak kérdésében merően eltérő az ízlésünk, az újságokból folyó "kritikák" ellenére bizalmat szavazott néhány filmjének és elismerően szólt róla, mint színészről. Nem miattam. Ugyanis ő ennél nyíltabb, őszintébb, szókimondóbb és pártatlanabb. Igaz, nem is kritikus.

Ps. a témához szorosan kapcsolódik egy márciusi írásom, amit itt találtok
 http://goldenblogja.blogspot.hu/2012_03_01_archive.html

és egy bónusz 
 

2012. júl. 7.

Hétvége – helyzetjelentés a Balaton-átúszásról


Kölyökgólya pénteken eldöntötte (jobb későn, mint soha), hogy bár tavaly szent esküvéssel fogadta meg, hogy legközelebb csak akkor vesz részt a Balaton-átúszáson, ha megtanult gyorsúszásban legalább két órát folyamatosan lenyomni (és ehhez képest uszoda környékére nem ment az utóbbi jó fél évben)… szóval, hogy regisztrál az átúszásra. Ehhez a programhoz azonnal mozgósította az egész családot. Levihettük, elvihettük, drukkolhattunk, de … például a célba érkezéskor egy mosolyt sem volt hajlandó villantani jó édesanyja fotómasinája felé. De ne szaladjunk ennyire előre.

Ébresztő szombaton hajnalban negyed hatkor. Ez sokakban azonnal szent rettenetet ébreszt, mégiscsak hétvégéről van szó, de aki kutyás, az tudja, hogy hétvége mint olyan, nem létezik. Az ebnek tök mindegy, hogy kedd vagy vasárnap, ő a szokott időben kel és kelt. Szóval, begyógyult szemekkel kelek, eb máris lelkes, mert tudja, hogy a Balatonon ez a kelés egyenlő a Balatonban pancsolással. Mivel amúgy tilos a kutyát a tóra levinni, ilyen hajnali órán próbálkozunk, hátha a rend éber őrei olyankor még nem annyira éberek. Ugyanis ez az ebnek akkora élmény (és végső soron a gazdának is), hogy ki nem hagynánk semmi pénzért. 

Meglepetés! Apa is kel. Eredetileg ugyanis arról volt szó, hogy ő majd kutyázik, mi csak induljunk korán, ő esetleg vonattal majd utánunk jön. Ehhez képest felöltözve bukkant elő a fürdőszobából. És a kutya? Hát, majd ma kimarad.
Na, olyan nincs! Az ebnek fürödni kell! Úgyhogy lerohanok vele a partra, dobálom a labdát rendületlenül, negyed óra alatt úgy kifuttatom, hogy nem győz hazáig lihegni. Odahaza már izgalom, induljunk, induljunk! Kérek esetleg egy kávét?

Nanáni, legalább ennyi legyen bennem. Kérek. Kiskölök elég durcásan veszi tudomásul, de ettől függetlenül még egy banánt is betolok.Negyed hétkor elindulunk Balatonboglárra, ebgyerek kivételesen simán tudomásul veszi, hogy a nagyival marad otthon. Lassan két éves lesz, úgy látszik, előbb-utóbb eljön majd az az idő, amikor nem kell mindenhova magunkkal cipelni?
Boglárra időben érkezünk, viszonylag simán találunk parkolóhelyet is, gyerek megkapja a hajóutazásra jogosító karszalagját. Megiszik egy fél üveg izotóniás italt, vastagon bekrémezzük, kezében a nevezési díjjal (5ezer forint), mezítláb, fürdőgatyóban, úszószemüveggel besorol a beszállásra várók közé. A Lelle motorossal az első között indul a túlpartra. Innentől már csak a drukkolás marad, hogy az edzés hiánya mit jelent majd a nyílt vízen.

Fél mondat erejéig térjünk vissza arra az izotóniás italra. Sportolóknak remek segítség – állítja ő; én pedig nem vagyok sportoló – szóval, egy ilyen megmérettetés előtt kihagyhatatlan. Persze nem vett, majd itt a Balatonon. Aha, Lidl-ben nincs, CBA-ban nincs, egyéb kisebb boltokban nincs. És akkor jő anya, aki józan paraszti ésszel rákérdez: A teniszpálya melletti büfében esetleg? Tuti ott sincs – hangzik a válasz. Még kicsit durcál, amiért nem lehet tökéletes a „felkészülése”, de aztán győz az akarnoksága és elkerekezik a teniszpályáig. És lőn, itt a kék ital, minden versenyek nélkülözhetetlen segítője. Persze hálás puszi anyunak nincs, csak a kérdés: Nem fárasztó, hogy mindig neked van igazad? 

Na, visszatérve  az úszásra. A túlparton hevenyészett orvosi vizsgálat, ami nagyjából kimerül a kérdésben, hogy van-e valami panasza. Naná, hogy nincs. Az aorta-szűkület amúgy sem panasz; azon csak anyu izgul, de hát ő annyi mindenen, szóval ez nem is fontos. Megkapják a vonalkódos karszalagot, ami az azonosításban, időmérésben segít. Leróják a nevezési díjat és már lehet is araszolni a víz felé, csobbanás. 

Mi a déli parton izgatottan várakozunk a kismilliónyi árvaszúnyog társaságában a Platán strandon. A híradóban mondták, hogy így hívják, nekem fogalmam sem volt. Mea culpa. Csendben verem a fejem az árnyat adó fűzfa törzsébe, mert mindent hoztam, kivéve fényképezőgépet, amihez otthon még a pótakkut is feltöltöttem. De… van legalább telefon, a semminél az is jobb lesz.
Apa eltűnik újságért, majd egy óra mire előkerül. Hoz egy kis őszibarackot, ami ugye kemény is, szőrös is (amit itt a legtöbb férfi pocakra úgysem lehet elmondani), ideális nasi itt a strandon, de ne legyek telhetetlen. Szerencsére mellettünk parkol le a jégkrémes autó. 

Negyed kilenc tájban lassan telni kezd a strand. A vizen 20-30 méterenként kikötött vitorlás hajók flottája hivatott biztonságérzetet adni az úszóknak (meg a parton drukkolóknak). Tavaly nem volt ilyen jó idő, a víz kifejezetten hideg volt, erősen hullámzott, csóró gyerek a három és fél óra alatt úgy kihűlt, még másnap is úgy nézett ki, mint akit hibernáltak. Mellúszásban abszolválta az 5200 méteres távot, ami eleve lassabb, ezért elhatározta, hogy legközelebb akkor, ha már gyorsban is menne ugyanez. Nos, nem hogy gyorsot nem tanult, de a mellt sem gyakorolta. De azért itt vagyunk. Ő ilyen. Mi meg hagyjuk. Végül is már szinte felnőtt. Vagy hát egészen, nézőpont kérdése.

Negyed tízkor megérkeznek hangosék. Napernyő, sok gyerek, hűtőtáska-hegyek. Apuka szemrebbenés nélkül szúrja le a napernyőt a szomszéd hölgy lábujjai közé, ha neki éppen ott megfelelő. Aztán beáll a tóba, a bokáig érőbe és kiordít a családnak: Jó a víz! Nem mondod, vazze! Közben bicepszet ugráltat a miheztartás végett.
Apa fehér sapkát hiányol, mert a vízben akarja kivárni, amíg a ded feltűnik az úszók között. Ugyan még nincs egy órája, hogy odaátról elindulhattak, ha egyáltalán..., de hát lelkes és titkon aggódik, úgyhogy békésen közlöm vele, hogy sapka nincs, nem is volt, még otthon se. 

A mellettem lévő családnak már a második reklám lufija durran el fél méterre a fülemtől, amit a Mitshubishi hoszteszektől kaptak. Viszont megbízható arcnak tűnök, mert a környékbeliek folyamatosan kérnek meg, hogy lessek fél szemmel a csomagjaikra, amíg ők fürdeni mennek.
Én pedig a hőség ellenére lesek és közben kitartóan birkózom Zola Mouret abbéjával meg az ő vétkével. A 26 éves, mosolygós, jóképű fiatal pap érdekes képzettársításokat indít el bennem, aztán megérkezik a kegyelemdöfés, amikor a szövegben felmerül, hogy elődje Canteleu-ből jött. Hogy ezek a franciák, nahát… Moupassant Szépfiúja is onnan jött, és ezzel megint sikerült ugyanoda kilyukadnom… Robert, itt egy testhez álló szerepe..., meleg van, na.
Apa rendíthetetlen optimizmussal már a cél felé veszi az irányt, mert a dednek lassan fel kell bukkannia. Én ugyan még egy órát megszavaznék neki, de azért vele tartok. Leselkedünk, lelkesedünk, és láss csodát, egyszer csak felbukkan egy piros úszósapka (illetve több is, de a többiek a kisvízben kiegyenesedve szőrös sörhasban és/vagy piros klottgatyában végződnek). Amikor lelki szemeim előtt már úgy saccolom, hogy a sapka tulajdonosa beveri a térdét az alacsony vízben, a fiatalember felemelkedik a habokból és igen, ő az! Alig több, mint két óra alatt letudta a távot. Mozgásán látszik, hogy bírná még erővel, sportos, ruganyos, anyai szívem büszkén virul, telefon fotózásra belőve, de rossz szokása szerint most se hajlandó belevigyorogni a képbe lelkes kiabálásom ellenére. Vagy éppen azért. Aztán amikor az újabb orvosi vizsgálat és az ajándékcsomag begyűjtése után apja keblére öleli, na, akkor egy pillanatra belenéz a kamerába is. Ügyes voltál fiú!

A kocsihoz baktatunk és visszamegyünk Zamárdiba. Ebgyerek boldog, kiskölök elégedett, mi büszkék vagyunk. Ez egy jó nap. Délután közös fürdőzés, este grillezés (igaz, ez utóbbin a gyermek már nem vesz részt, mert néhány utcával odébb barátokkal ünnepelnek – egy üveg jófajta bordeaux-it mindenesetre magával vitt az estére).
A híradó szerint a Balaton-átúszáson 10 ezernél is többen vettek részt. Minden elismerésem nekik is! Én valószínűleg belehaltam volna, de hát ehhez amúgy sem kell sok. Kipróbáltam, elúsztam az egyik bója felé, cca. 100 kartempó, nagyjából elegem is volt. Ha a tempóim hatékonyságát nézem, a 5200 méter usc. 10 000 tempóval teljesíthető, azaz 100x ennyi. Kész, halál, híradós tudósítás. Nem vagyok rá büszke, talán nem is annyira a kitartás hiányzik (dehogynem, az is), de nem tudom a fejem a vízbe rakni, zavar ha a szemembe csapnak a hullámok, kocaúszó vagyok nyilván, akinek még az úszószemüveg használatát is most kéne megtanulni. Viszont képes vagyok legyalogolni a térképről, szóval, ha előbb-utóbb úgyis kiszárad a Balcsi (szokásos riogatós híradós téma), majd akkor jövök én. Na, de nem komolytalankodom, büszkeség van!

2012. jún. 25.

Idézgetős

Nem szoktam ilyet tenni, hogy blogtársak írásait csak úgy átveszem, de mivel fél órával ezelőtt ugyanez a gondolat vert fészket a fejemben, most megteszem. Csibike ezúton is köszönet a megfogalmazásért.

És akkor ki az a Vavyan Fable?

A metrókocsiban Fejős Éva mosolygott rám három megállón keresztül. A plakát teljesen betakarta az egyik ablakot. Tizenöt évet simán letagadhatna, hála a retusnak, ez volt az első gondolatom, aztán az jutott eszembe, hogy írónőként belehalnék, ha 'kettőt fizet, hármat kap' akcióban nyomnák a nép orczájába a könyveimet, azon meg elég sokáig merengtem, mennyire lehet igaz, hogy F. É. Magyarország legkedveltebb írónője, merthogy ezt mondta a plakát. 
 
 
 
Mondom, szó szerint a gondolataimat fogalmazta meg. Úgyhogy ezer bocs és egy anyamedve, ezt most muszáj volt.

2012. jún. 24.

Lehetne inkább december 31 ???

Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy ez a hétvége nem a mi hétvégénk volt. Mondjuk február óta ezt nagyjából folyamatosan mondogatjuk, itt-ott kaptunk egy kis levegőt, de általában véve ez egy igen car év, na.
Csütörtök: kánikula. Ez még nem baj, sőt, mivel a Balaton az úticél, még jó is lehetne. De már rosszul indul, mert a garázsból kiállva párom decensen végigkaristolja a kertkapuval a kocsi oldalát. Először csak hátra, aztán előremenetben is.
Hogy anyóssal utazunk, ez lehetne súlyosbító tényező, de éppen a napokban tárgyaltuk ki Alessiánál, hogy mi is leszünk öregek, illene nagyobb toleranciával közelíteni hozzájuk, de hát mint mondtam meleg van, nagyon.
Péntek: apa haverja Lellén nem akar a barátja nélkül focit nézni, addig bazsevál, amíg a sokszoros rossz tapasztalat ellenére (Lellére egyszerűen nem lehet Máv-problémák nélkül el- vagy hazajutni) párom elbaktat a vasútállomásra. Elkísérem a kutyával, mert kell nekünk ez a séta a forróságban, mint egy falat kenyér, és ő a lelkemre köti, hogy ha netán vihar jőne a magasból... etc. akkor feltétlenül üljek kocsiba és menekítsem haza az éjszaka derekán, egyéb esetekben reménykedjünk benne, hogy a Máv megteszi. Nos, a Máv már odafelé se segítőkész. Először bemondják, hogy 5 perc késés, aztán 10 perc, aztán 15... a 20 perces késés bejelentésénél már röhögünk, és visszaváltjuk a jegyet. Jobb a békesség. Ami így indul, abból sok jó már nem lesz.
Szombat: laptopom a drága szintén úgy dönt, hogy ennyi nyűg neki elég volt. Különben is, a gazdi igazán megteheti, hogy legalább hétvége alkalmából nem a madzag végén lóg, kivéve ha az a madzag egy póráz, amin sétálni lehet menni. De az meg nem az ő biznisze, úgyhogy emiatt igazán kár volt (a szerző megjegyzése).
Vasárnap: ebéd után úgy döntünk, hogy nem várjuk meg a tömeget. Meleg ide vagy oda, hazaindulunk. Később kiderül, hogy a fél ország ugyanerre a gondolatra jutott az ebédlőasztal mellett. Ráadásul valamikor reggel egy kamion 1 km-re attól a helytől, ahol az autópálya 3 sávossá válik úgy döntött, hogy felborul. A problémát délután 3-ig nem sikerült orvosolni. A rádió ugyan bemondja a dolgot, de addigra egy jelentős dugó közepén lihegünk versenyt szerencsétlen ebbel. Aztán javasolják, hogy a következő kijárónál térjünk át a 70-es útra. Megtesszük, de hamarosan inkább visszavágyunk az M7-es dugójába, vissza is fordulunk és araszolunk tovább 10 km-t, mire elérjük a felborult kamiont, amit sok fejét fogó ideges ember vesz körül, de láthatóan fogalmuk sincs, hogy fogják ezt a problémát még ma megoldani.
Szerencsésen hazaérünk, a szokásos 1 óra helyett ugyan jó 3 óra alatt, de legalább gutaütés nélkül, mert a dugóban nyitott ajtóval araszoltunk előre, közben a kutya fejét rendszeresen locsolgatva.
És most várakozóan tekintünk a hét elé, várjuk a hétfőt, amikor vihetem a kocsit a fényezőhöz, hogy mielőbb felejtősbe tehessük a hétvége élményeit. Ja, apa közben a laptopot cipeli a szervízbe. Lehet, hogy nem lesz ez olyan könnyen felejthető?

2012. jún. 14.

Keserűs

Tudtam volna sejhajon billenteni, öleltem a szívemre nagy-nagy örömmel, és egyáltalán imádom, mert a vérem. És most megtudom azt is, milyen, amikor szabadesésben zuhan alá és nem tudok segíteni rajta. Iszonyú érzés. A lelkem belehal, mert tudom, hogy bár véleményem lehet a dolgairól, de nem dönthetek helyette és ha szavakkal segíteni próbálnék, nem érezné segítségnek, sőt... pedig most neki sincs igaza egészen, és annak a másiknak se, aki az elmúlt években szintén helyet kapott az (amúgy híresen nagy) szívemben. És hogyan legyen egy anya boldog, ha a gyereke boldogtalan?

2012. jún. 3.

Cosmopolis

Szombaton néhányan vettünk egy nagy levegőt és kétszer egymás után végignéztük a filmet. A film vegyes érzéseket keltett bennem. Az elejétől kicsit megijedtem, aztán kb. az első fél óra után belendült és konkrétan függő lettem. Az az utolsó jelenet pedig, amit egy kedves magyar tollforgató úgy jellemzett, hogy ott Rob teljesen elvesztette a fonalat és a film leült... nos, az illető nem tudom melyik filmet nézte, mert tuti nem ezt. Mondjuk, kb. annál a mondatánál döntöttem úgy, hogy nem veszem komolyan az írását, amikor Juliette Binoche alakítását ripacskodásnak minősítette. Én teljesen padlót fogtam Robtól, emelgettem a nemlétező kalapomat és ha nem imádtam volna eddig is, akkor a film második felében beleszeretek. Amikor az a könnycsepp végiggördül az arcán, akkor meg teljes KO.
Nekem a Vija Kinskit alakító csajjal folytatott párbeszéd, vagy inkább a nő monológja kicsit hosszúnak tűnt, és erősen hiányoltam a filmből az utolsó részben a feleségével való khm. találkozást a pucér fotózással. Nem konkrétan Rob pucér feneke miatt, de nekem ez a könyvben fontos jelenetnek tűnt. Mellesleg jó ötlet volt szerintem előző nap átfutni a könyvön. Összességében pedig úgy döntöttem, hogy bár Cronenberg világa továbbra sem igazán az én világom, de Robot egy olyan bizonyítási lehetőséghez juttatta, amiért hajlandó vagyok a korábbi filmjei között is szétnézni :) Javíthatatlan romantikus lévén, nem lesz a kedvenc filmem, de hogy Rob alakítására sokáig emlékezni fogok, az biztos. Valahogy olyan érzésem volt, mintha a film végére Cronenberg elengedte volna a gyeplőt, lehullott ez a robotszerű viselkedés az összes szereplőről és onnan kinyílt a film és kinyíltak a karakterek is, elsősorban Eric; és óriási élmény lett.

2012. máj. 20.

Büszkeség 2.

Az ifjú számítástechnikai szakember, messze a szamárlétra alján úgy döntött egyszer egy nem is olyan szép napon, nevezetesen amikor létszámleépítés miatt utcára került, hogy egy egészen más
területen próbál szerencsét (kb. ötven teljesen hiábavalóan elküldött önéletrajzzal letudva a felesleges próbálkozások sorát). Nem örült ennek a család, mert a szórakoztató ipar csillogása nem tudja az árnyoldalakat elfedni, ha az ember lánya józan fejjel igyekszik nemcsak nézni, hanem látni is. De a büszkeség azért itt is befigyel, amikor egy műsorfüzetben már nyomtatásban látja a "gyerek" éjszakázásainak gyümölcsét, nevezetesen az összes országos nagy könnyűzenei fesztivál meghívott résztvevőjeként jegyzik már a nevét, egyre sűrűbben érdeklődnek iránta külföldről és az országból több helyről is. Abban a zenei világban, amit kedvel, elismerik, keresik a frissen megjelent albumját. Úgy tűnik, ő is a helyén van; csak a számláit legyen miből befizetni a lightosabb hónapokban is. De ezzel a gonddal küzdenek még egy páran manapság.

Büszkeség

Azért van abban valami semmi máshoz nem hasonlítható érzés, amikor az ember pici fiát (oké, mindjárt 27... de hát szinte tegnap volt még a tojáshéj a fenekén... sőt, lehet, hogy még mindig ott van) egy szakmai kiadvány ifjú marketingszakemberként említi, aki ráadásul jó példája a cikk szerint az adott munkahelyen a szakmai szamárlétrán való viharos előrejutásnak (három év alatt a gyakornokságtól a vezető beosztásig). Na, szóval van anyai büszkeség :)

Mert a szabály, az szabály

Szombat, déli órák, tihanyi rév. Beszálláshoz készülődünk a kompra, a jegykezelő szigorúan mutat a nyelvét a közel harminc fokos hőségben bokáig lógató kutyára. Szájkosár nélkül nem lehet vele felszállni. Nézek rá, mintha hirtelen két feje nőtt volna, de engedelmesen előkotrom a táska mélyéről az alkatrészt, ráhúzom szerencsétlen kutyára és beszállunk. Odafönt egy, azaz egy darab autó, mögöttünk 5-6 biciglis érkezik, és mielőtt felharsanna az indulást jelző csengetés, még két kocsi araszol az amúgy tök üres kompra. Hát, igen, fontos, hogy szerencsétlen állat szájkosárban lihegjen, meg ne egye a gyér számú utazóközönséget, akik amúgy fentről pásztázzák a vizet, ebgyerek meg egyelőre frászt kap a felvezető fémlépcsőtől. Nem árulok el nagy titkot, ha elmesélem, hogy a szájkosár abban a pillanatban lekerült róla, ahogy látótávolságon kívülre kerültünk.
Mellesleg reggel a másik irányba senkinek nem jutott eszébe, hogy szóvátegye, amiért nagy vidáman csak úgy lavírozunk a teli kompon.

Vasárnap reggel, fél hét. Előre megfontolt szándékkal igyekszünk a kihalt település még kihaltabb széles utcáján a part irányába. Férjem kis fáziskéséssel indult utánunk, ezért aztán megállunk a nagy menetelésben, és én marha, felhívom az eb figyelmét, hogy nézze csak, ki jön ott messze. Ebgyerek figyel, de közben elterelődik a figyelme, mert a közelünkben 60 körüli hölgy pizsamában virágokat locsol a telke előtt. Ebgyerek maga a vidám barátságosság, így aztán előbb odanyargal, aztán a felé kalimpáló öntözőkannát nem értve visszajön és végre a gazdi irányába kezd rohanni. Örül neki és máris rongyol vissza hozzám. A jó 2x száz méteres rohanástól boldogan már önállóan ugrik fel a régi nyárfa csonkra, amit sétáink során mindig ügyességi akadályként használunk. Mindannyiunknak jó kedve van, csak a hölgynek nem, akit a locsolásban megzavartunk. Pórázon kéne sétáltatni, nem hagyni itt rohangászni. Én vagyok a hülye, mert reagálok: De hiszen tök üres az egész utca. De hozzám is iderohant. Hát, ez tagadhatatlan, de bárki számára nyilvánvalóan nem támadóan, vigyorgó pofával, hevesen csóváló farokkal. Végül is egy golden retrieverről van szó, az istenért.

De tény, nem volt rajta póráz. És a hatályos települési szabályzat szerint sétáltatni az ebeket csak pórázon lehet. És a vízbe se lehet bevinni, mert közegészségügyi okokból ez tiltott. Emberi ürülékkel szembeúszni nem tilos, műanyag ételes tányérokat, poharakat, üveget, sörösdobozt, reklámújságot és hasonló emberi szemetet fürdés közben kerülgetni szintén nem tilos.
Szóval, a szabály az szabály. És bár nem vagyok egy notórius szabályszegő, de józan eszem van és nem fogok mindig és mindenhol értelmetlen tiltásoknak szót fogadni. Felnőtt ember vagyok, aki - úgy érzem, hogy az átlagnál is magától értetődőbben - tekintettel van másokra, igyekszik nem konfrontálódni, de van egy pont, ahol bevállalom. Néha engem is meglep, hogy pont a kutyám miatt. De megteszem, mert megérdemli. Mind a ketten megérdemeljük.

2012. máj. 18.

Mérgelődés

Aki errefelé jár, annak legyen elég annyi, hogy képtelen vagyok leszedni a telefonomról az mms-t vagymiafenét, pedig Alessiáék gondoltak rám/ránk Velencében a "békanyúzó" szobránál, aztán hazafelé is a wörthi tó partján. Azt nem írta, hogy a tehenünk megvan-e még. :)  Csodás képeket tehetnék fel, ha nem lennék ekkora technikai zseni :( De mindjárt itthon lesznek és biztosan hamar lesz élményelő is. Már alig várom!

De hogy valami jó hír is legyen:
Innen is egy óóóóriási puszi a Hegylakó familiának és új családtagjuknak, Ábelnek ... és itt egy szív alakú szmájlit képzeljen el mindenki.


2012. máj. 11.

Helyzetjelentés

Alessiáék szerencsésen célba értek és minő csoda... máris imádja :)

2012. máj. 6.

Valami vidámról is ... persze, Colin

 
Hát, ezt az új felületet még szokni kell, de talán ezekből a  képekből és vidikből is lejön, hogy Colinnak és nekünk a balatoni hétvége jó kaland.

A Nagy Nap is eljött

Éjjel még hatott a tegnapi összekapás. Forgolódtam, alig aludtam. Reggelre eldöntöttem, megint én leszek az, aki megadja a kellő tiszteletet és tulajdonképpen ennyi év után igazán nem kéne felkapnom egy semmiségen a vizet. Ma én csinálok ebédet, kivételesen fél tizenkettőre, amikor ő ebédel. Kora reggel még hagytam aludni a családot, ebgyerekkel lementünk a tóra. Amíg ő rohangált, én próbáltam elképzelni a reggeli találkozást. Nem egészen olyanra sikeredett. De tulajdonképpen valahol a szívem mélyén éreztem, hogy ez lesz.
Talpig útra készen pakolt be a kocsiba, orra alatt odabökte, hogy Boldog Anyák napját! Ez volt az utolsó, hogy lejöttem a Balatonra. Hasonlóan boldogot neked is. - mondtam én, miközben agyam pörgött, hogy mi is lenne a Megoldás. De közben éreztem, hogy ez a dolog nem most és nem itt fog nyugvópontra jutni. Összepakolt, elment a kaput kinyitni, apám meg csak ennyit súgott a fülembe egy sóhajtással kísérve: Ez van. 

És innentől fogalmam sincs, hogyan tovább. Bőgök ugyan, mert ez is egy válfaja a Megoldás keresésének, bár nem túl hatékony. Ami leginkább fáj, hogy bőgés közben egyetlen olyan emlékem keveredett elő a múltból, amikor átölelt. Kifordult a bokám, el kellett bicegnünk az orvoshoz. Rá támaszkodhattam, bár majdnem egy fejjel alacsonyabb, mint én. Mindig mindenben támaszkodhattam rá, de soha, soha nem mondta, hogy gyere, mondd el mi bánt. soha nem tárta ki felém hívogatóan a karját, hogy újra gyereknek érezhessem magam. Egész életemből a szemrehányó tekintete az első, ami vele kapcsolatban eszembe jut. Az a tekintet, amitől mindig lelkiismeret furdalásom lett, ha volt rá okom, ha nem. Pedig valószínűleg mindent megadott nekem, ami anyaként lehetséges, csak azon a hülye természetén nem tudott túllépni soha. Tudom, hogy holnap oda kell mennem hozzá, különben megint csak egy kapanyommal szélesebb lesz köztünk az árok. De lövésem sincs, hogy hogyan...

Azt hiszem, fennállásom legszarabb anyák napját ülöm ma. Kivételesen gyerekként. De megyek is, mert a sós víz köztudottan nem tesz jót a műszaki cikkeknek.

2012. máj. 5.

Anyák napja előestéje

Én tényleg szeretem. Alanyi jogon. És ez nagyon sok mindent elmond a kapcsolatunkról. Lehet, hogy csak egy naív elképzelés volt, hogy a lányos mamák a lányuk barátnői is egy személyben. Hát, ő nem bratyizik. Viszont tagadhatatlan, hogy bármikor, bárhol számíthattam, számíthatok rá (főleg az unokák megszületése óta). De hogy 22 évesen férjhez mentem, abban neki is szerepe volt, egy kicsit szempont volt az is, hogy kikerüljek az oltalmazó (túloltalmazó) felügyelete alól. Óriási szerencsém, hogy a dolog ennek ellenére jól sült el. Ezért egy pasinak illene köszönetet mondanom, és hát nekem is nemkevés igyekezetem volt a dologban, de ez egy másik történet.
Holnap anyák napja. Ennek örömére ma megint sikerült olyasmiket vágnunk egymás fejéhez, bár, leginkább neki az én fejemhez, hogy tüskével a körmünk alatt térhessünk nyugovóra. Mert persze mára már én sem tudom befogni a számat. Nem tudom a korára fogni, nem tudom a cukrosokat állítólag jellemző ingerültségre fogni... egyszerűen nem értem őt... miért éri be az alanyi joggal?
A gyerekeim kapcsán még nem tudom, mit tartogat a nap. Fiúk. Talán jobban megtaláltuk a közös hangot. Mint az apukám és én.

2012. máj. 4.

Egy hosszú-hosszú hétvége margójára...


Annyira vártam. Négy nap. És a nap is süt, szinte már nyár van. Balaton, kert, parti séták, bringa, bográcsolás. Tervem volt számtalan. Ha már nem bírnánk a napsütést, akkor a hűvös szobában végre méretes képernyőn nézhettünk volna régi filmeket nagymamákkal karöltve.
Aztán eljött a hétvége. Pénteken nem indulunk, mert hideg a ház, estig nem melegedne fel annyira, hogy megfázás nélkül alhassunk. Szombat reggel indulás. Először át a városon a nagyiért, aki nem hajlandó tömegközlekedni (csak barátnővel, de akkor akár a világ végére is). De már úton is vagyunk. A ház rendben, nem esik atomjaira semmi, amikor fél évnyi szünet után ráengedjük a vizet. Minden működik. Tv-t, ami irdatlan nehéz, alig bírtuk elcibálni a kocsiig, mert persze fogása nincs, szóval a tv-t újfent kézbekapjuk, behurcoljuk, helyére rakjuk. És  konstatáljuk, hogy csak a hálózati kábelét nem hoztuk el. De a második keresztnevünk a Találékony, párom körülnéz, a fényképezőgép töltőjének kábele pont a lyukba illik, és lőn csoda, az apparát életre kel. Nem tökéletes, mert a laptoppal nem hajlandó kommunikálni, az olcsó és ehhez mérten korlátolt tudású médialejátszó pedig éppen most makacsolja meg magát. Fűnyírás, takarítás, el is telik az első nap.
Varásnap reggel Colinnal célbavesszük a partot, bízva benne, hogy a kora reggeli órán senki nem óvja tőlünk kutyáséktól a partot. Colin nem felejtette el a Nagy Vizet, mire a sétányra érünk, ő már csobban is. Kicsit dobálgatunk neki, ő lelkesen száguldozik ki-be a vízből, aztán vidáman baktatunk haza reggelizni.  Fűnyírás még jutott mára is, a kocsival is odébb kéne állni, alatta se maradjon magas a fű. Aha. A kocsi sebváltója úgy dönt, ünnepnapon nem mozdulunk. Félő, hogy majd a hétköznapokban sem. Párom nyakig a motortérben, én nyomogatom a kuplungot és próbálom mozgásra bírni a kart. És akkor Mr. Találékony felismerni véli a hibát, agya már lázasan dolgozik a megoldáson. A dolognak elméletben működnie kell. Kora délutánra kiderül, a gyakorlatban is.
Hétfőn újabb reggeli csobbanás, nagy séták. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve felkapaszkodom a padlásszobába és onnan kb. 50 kiló régi magazint molyolok ki. Mire lehurcolom a teraszra már kezd elegem lenni a lomtalanításból, de még el kéne juttatni a szelektív gyűjtőig. A kocsit inkább nem mozdítom, mégse alattam essen szét újra. Biciglire kapok, a csomagtartójába pakolok egy adagot, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve Colint is madzagra veszem és viszem. A történetet innentől már ismeritek. Ha még nem mondtam volna (de biztos mondtam), ez a kutya egy zseni!
A kocsi rendületlenül ácsorog a kertben, mi időnként bizonytalanul feléje pislogunk, vajon kibírja-e a hazáig vezető utat? Az esti bográcsolásnál aztán el is határozzuk, hogy reggel korán hazaindulunk, nem várjuk meg a várható dugót, amikor biztosan váltogatni kéne. És így is teszünk, kedden reggel felkerekedünk, a gyomrunkat szorító érzéstől ingerlékenyebbek vagyunk, sikerül veszekedéssel kezdeni a napot. Aztán gond nélkül hazajutunk. Itthon viszont sorra jutnak eszünkbe apró, de „nélkülözhetetlen” tárgyaink, amiket a hektikus indulás közepette lent felejtettünk.
Szóval, volt egy négy napos ünnep. Volt ebben kirándulás, ebgyerek biztosan azt mondaná, klassz program volt. Nekünk azért nem felhőtlen. És a mellbeverő szervízszámla még csak ezután jön. Két hét múlva, ugyanis addig az alkatrészre várunk. A már megváltott havi matrica meg arra, hogy talán használjuk még. A Gerard Philip filmek meg arra, hogy egyszer még megnézzem őket. Előbb-utóbb.