2012. márc. 30.

Erdély szerelmeseinek ... sürgős! :)

Ha esetleg érdekel valakit, nagyon várnának még 2-3 jelentkezőre

Erdélyi kirándulás

Időpont: 2012. április 6-8. péntek – vasárnap, vagy 7-9., szombat-hétfő

Részvételi díj: 33.500 HUF

Az ár tartalmazza: Utazás, Szállás, Félpanziós ellátás (reggeli – vacsora), idegenvezetés, belépők, templomadomány

Az ár nem tartalmazza: esetleges ebéd, egyéni vásárlás

Jelentkezés, infó: alexfield76@gmail.com, hacz.tamas@upcmail.hu

1. Nap Péntek

Találkozó 6.45 Budapest Fogarasi úti TESCO parkoló

Utazás 7.00 – 16.00 Budapest – Debrecen – Nagyvárad - Bánffyhunyad – Torockó

Szállás elfoglalása 16.00 – 16.30 Toroczkó

Szabad – program 16.30 - 20.00 Séta Torockón, illetve a Székelykőhöz

Vacsora 20.00 - 21.00

2. Nap Szombat

Reggeli 7.30 – 8.00 Torockó

Kirándulás 8.00 – 10.30 Torockó – Torockószentgyörgyi vár - Kőköz

Gyulafehérvár 10.30 - 11.00 Utazás

Vár- és

székesegyházlátogatás 11.00 - 12.00 Gyulafehérvár

Vártemplom látogatás 12.30- 13.30 Nagyenyed ( +Bethlen Gábor ref. Kollégium megtekintése)

Sóbánya látogatás 14.00 – 15.00 Torda

Kirándulás 15.30 - 17.00 Torda – Runki szoros

Szabad program 18.00 – 20.00 Torockó

Vacsora 20.00 - 21.00

3. Nap Vasárnap

Reggeli 8.00 Torockó

Torockói séta 9.00 - 10.00 Torockó

Indulás 10.00 -13.00 Torockó – Bánffyhunyad (ref. templom

látogatás lehetőség)

Utazás 13.00 – 18.00 Bánffyhunyad – Nagyvárad – Debrecen - Budapest

A változtatás mindenkor lehetséges, a vacsora és reggeli időpontok az indulás-érkezéshez igazítva, illetve forgalom, időjárás és lehetőségfüggő!

2012. márc. 29.

Az Alkonyatról tőlem először és utoljára… és tulajdonképpen egészen másról

Az Alkonyat (Twilight) Sagát Stephani Meyer vetette papírra. Nem nyitok vitát arról, hogy mennyire irodalmi alkotás a kb. 2,5 ezer oldalnyi romantikus vámpírsztori, mert nyilvánvaló, hogy nem a szépirodalom csúcsa, hihetetlen népszerűsége ellenére sem. Amiben – csak zárójelben jegyzem meg – alighanem kiemelkedő szerepe volt az egyik főszereplő megformálójának. Akinek a nevét itt most juszt se írom le. J

Szóval, óriási a könyv sikere, amit törvényszerűen követett a megfilmesítés. Na, itt már a rajongók is képesek voltak kritikát gyakorolni, mert a regényfolyamból készült forgatókönyvek elkövetője – érthetetlen módon az összes részen keresztül Melissa Rosenberg képes volt…

Na, itt vesz az írás új irányt…

szóval, Melissa Rosenbergnek sikerült úgy kiherélnie a regényt, hogy úgy éreztem még én, önjelölt tollforgató is, hogy ennél fél kézzel is jobbat írtam volna. Aztán persze némi önkritikát gyakorolva feltettem magamnak a kérdést: Tudod te egyáltalán, mi fán terem egy forgatókönyv? Mi a különbség regény és forgatókönyv között? Sejtettem persze, de a sejtés még messze nem tudás, így a szakirodalomhoz fordultam , hogy mielőtt a jövőben ilyen nagyképűnek ható kijelentéseket tennék, legalább az alapokkal tisztában legyek. Meg hát sose lehessen tudni… hátha megírom az évtized regényét, abból a forgatókönyvet máris nem kell másra bíznom (legalább nem rontja el), kis kedvencemhez barátosnő ékes fordításában el is juttatjuk (erősen dolgozunk a megfelelő kapcsolat kiépítésén), ő persze azonnal beleszeret a számára elképzelt karakterbe és máris forog a kamera, mondjuk itt Etyekwoodon. Ennél a pillanatnál már sokadszor kapom ki a kezem a közeli éjjeli edényből. Marhaság? Talán. De az emberiséget a merész tervek lendítették eddig is előre, és jó eljátszani legalább a gondolattal, mi lenne ha…

A segítség Syd Field Forgatókönyv – A forgatókönyvírás alapjai c. könyvének formájában érkezett. Field nemzetközileg elismert forgatókönyvíró, prudecer, tanár, előadó, számos bestseller szerzője. Sok ezer forgatókönyv elolvasása és jónéhány írása (és megfilmesítése) után alighanem tudja, miről beszél. Ki vagyok én, hogy vitába szálljak vele? A könyv egyszerre jó és borzalmas. Egyszerre nyitja rá az ember szemét a nyilvánvalóra és egyszerre keseríti el. Én magam is szájtátva fedeztem fel ösztönösen elkövetett jó megoldásaimat és persze legalább ennyiszer a hibáimat is. Egyetértően bólogattam sok helyen, és makacsul ráztam a fejem , ha jobbnak véltem a saját ötletemet. Mindenképpen tanulságos volt elolvasni. Profi aligha azzal leszek, hogy átrágtam magam rajta, de legalább azzal már tisztában vagyok milyen hibákat ne kövessek el. Bár, úgyis el fogom.

El kell hinnem Syd Fieldnek, hogy „a legtöbb könnyen olvasható forgatókönyv – magyarán azok, amelyeket csinos mondatokban, stílusos, irodalmi prózában és gyönyörű párbeszédben írtak – általában nem működik. .. Olyan stílus kell, ami szinte leugrik a papírról, s benne van az a nyers energia, amit megtalálni például a Keresztapa c. könyvben. .. Mert a forgatókönyv történet képekben elbeszélve.”

Ennek a megfogalmazásnak a nagy igazságára akkor ébredtem rá, amikor a friss mozis élményt követve volt szerencsém elolvasni a Bel Ami forgatókönyvét. Egyúttal rájöttem arra is, hogy a legjobb „tankönyv” valóban minél több forgatókönyvet elolvasni. Lehetőleg olyanokat, amelyeket már meg is filmesítettek.

Ami az olvasáskor leginkább megfogott, az a következő gondolat: „Az emberrel két-háromszor történik olyasmi, ami új mederbe tereli az életét. Találkozunk valakivel, elmegyünk valahova, vagy olyat teszünk, amit korábban soha, és ezek a pillanatok nem mások, mint lehetőségek. Oda terelnek minket, ahol lennünk kell, ahhoz a dologhoz, amivel foglalkoznunk kell az életben… Tanulni lehet minden pillanatból, minden élményből, amelyet e bolygón töltött kurta időnk alatt átélünk. Hívhatjuk sorsnak, hívhatjuk végzetnek, hívhatjuk bárminek; nem ez a lényeg.”

És hogy ezt az egészet miért írtam meg? Őszinte legyek? Már fogalmam sincs, de amikor belekezdtem, jó ötletnek tűnt. Mint annak a bizonyos forgatókönyvnek a megírása is, ami azonban valószínűleg egy beteljesületlen álom marad. Mert, ahogy Syd Field fogalmaz: „A tehetség Isten ajándéka; vagy megkaptad, vagy nem. De az írás személyes felelősség; vagy írsz, vagy nem írsz… A téma a kellő pillanatban rád talál. Nagyon egyszerű. Bízz magadban! Csak észre kell venni a cselekményt és a karaktert. De.. nem ülhetsz le könyvet írni egyetlen ötlettel a fejedben.”

Mindenesetre még nem értem a könyv végére. Még rágom a mondatokat, még rágom az ötletemet is. Viszont elolvastam az utolsó oldalt, mert még abból a korból származom, amikor a napi újság legérdekesebb híreit is ott találtam. Szerintem itt is így történt:

„Mindenki író. Néhányan befejezik a forgatókönyvüket. Mások pedig nem. Az írás kemény munka, napi meló. Vannak jobb napok és rosszabbak. A profi kitűz maga elé egy célt és megvalósítja. Egy dolog mondani, hogy megírod, más dolog megírni. Próbáld nem megítélni, amit írtál. Évekbe is telhet, mire objektíven rá tudsz nézni a könyvedre. Talán sosem leszel képes rá. A „jó”, a „rossz” megítélése, az összehasonlítás értelmetlen. A forgatókönyv önmagáért beszél. Az írás személyes felelősség, vagy írsz, vagy nem írsz. Nincsenek váratlan sikertörténetek. Ahogy a mondás tartja: A váratlan siker tizenöt év munkába kerül.

A világon semmi sem helyettesítheti a kitartást. A tehetség sem. Minden bokorban van egy tehetséges, sikertelen ember. A zsenialitás sem. A meg nem értett zseni szinte már közhely. Az iskola sem. A világ tele van iskolázott koldusokkal. Csakis a kitartás és az eltökéltség mindenható. (McDonalds Corp.)

A tehetség Isten adománya. Vagy tehetséges vagy, vagy nem. Ha sikerül eladnod egy forgatókönyvet, ha nem, ez nem szabad, hogy változtasson a gondolkodásmódodon, az önbizalmadon. Ne hagyd, hogy beleszóljon az írás élményébe. Hosszú távon elérted, amit el akartál érni. Valóra váltottad reményeidet és álmaidat, elérted a célodat. Az írásnak megvannak a maga gyümölcsei. Élvezd ki őket. Add tovább!”

2012. márc. 25.

Rob-turizmus és ami mögötte van

Hát igen, ezt is megértem. Képes vagyok ennyi idősen is, barátnőkkel karöltve átlibbenni az országhatáron megnézni egy filmet. Egy a századfordulón Párizsban játszódó, kosztümös filmet. Rábír egy színjátszó szürke szempár tulajdonosa, akiben az első filmbeli felbukkanása óta érzem, érezzük, hogy több van, sokkal több, mint amit az őt övező hisztéria miatt a szemforgató kritikusok felismerni akarnak. Mintha minden hivatásos tollforgató bosszút akarna állni rajta a hirtelen jött népszerűségért. Mintha meg akarnák neki mutatni, hogy hé, öcsi, azért tudd a helyed. Ami egyébként nem baj. De kétélű fegyver. Mert a földön tartani valakit nem egyenlő a földbe döngöléssel.

Régi beidegződésem egyébként is, hogy ha valakiről ódákat zengenek, akkor némi gyanakvással; ha valakit mélyen lehúznak, akkor egyre növekvő rokonszenvvel és várakozással tekintsek a filmjei felé. Ritkán csalódom, azaz ritkán értünk egyet a szakavatott ítészekkel. Merthogy ízlések és pofonok… jah, az én ízlésem és az általuk osztogatott pofonok. De komolyra fordítva a szót, az meg egyesen gyanús volt már hónapok, évek óta, hogy ha Robertről volt szó, akkor már-már becsületsértő félmondatokat engedtek meg maguknak, és ezzel szemben egyetlen sort sem szenteltek a tényleges színészi játéknak. Amikor úgy ítélkeznek valakiről, hogy a pozitívumokat figyelmen kívül hagyva, a segítő szándék legcsekélyebb jele nélkül „beszólnak”, de igazából érdemben nem nyilatkoznak a színész vér-verejtékkel vagy éppen könnyedén megszületett munkájáról.

Ha még nem lennék elég egyértelmű, kiről és milyen jelenségről beszélek, akkor Robert Pattinsonról, az Alkonyat filmek Edwardjáról születnek ezek a sorok. 2008-ban ez a fiatal fiú belecsöppent a hollywoodi darálógépbe és ugyanazzal a mozdulattal jutott élete nagy lehetőségéhez, mint amivel karrierje nagy keresztjéhez. Edward szerepével hihetetlen méretű imádatot és utálatot gerjesztett maga körül, pedig nem akart mást, csak dolgozni. És dolgozott is. De a rajongók egy része csak Edwardként volt hajlandó elfogadni, és aki Edwardot nem szerette, annak is hiába tette közszemlére saját érzékeny lelkét az Emlékezz rám című drámában, a film szinte észrevétlenül vált múlt idővé. Pedig igazán megérdemelt volna némi figyelmet.

A hazai filmforgalmazók döntéseinek hátterét nem ismerem. Az viszont tény, hogy egy a harmincas évek Amerikájában a nagy világválság idején játszódó cirkuszi történetet, egy amúgy könyvként bestsellerként számon tartott történetet nem tartottak bemutatásra érdemesnek. A Vizet az elefántnak című film igenis nézhető, sőt mi több, kellemes, tartalmas szórakozás lehetett volna itthon is. A bizalmat, ha már a főszereplőnek nem is, de legalább Christopher Waltznak vagy a szintén Oscar-díjas Reese Witherspoonnak megelőlegezhették volna. Ahogy ők tették, amikor elvállalták a szerepüket, tudva, hogy az aktuális tinisztár mellett kell játszaniuk.

Aztán híre ment, hogy a nagyrészt Magyarországon forgatott, Maupassant novellából készült Bel Ami sem kerül a hazai mozikba. Holott a rajongók már nagy naivan budapesti premierről álmodoztak. Hát nem. Nem volt premier, sőt nem volt forgalmazó sem. Így esett, hogy néhányan felkerekedtünk és a szlovákiai Párkányig meg sem álltunk. Hogy angol nyelven és szlovák felirattal nézhessünk meg egy filmet, aminek bizony a hazai mozikban is helye lett volna. Mert eldönthetik az illetékes nagyfejűek, hogy mit forgalmazzanak a mozik, de a néző is eldöntheti, mit néz meg és hol. A párkányi moziban örömmel fogadtak minket, színvonalas körülmények között élvezhettük a filmet és már csak az lehetett volna a hab a tortán, ha éppen ezt a filmet adták volna magyar szinkronnal. De hát ekkora csodák még Párkányban sincsenek.

A berlini bemutató óta izgatott várakozással figyeltük a kritikákat. És megint csalódnunk kellett. Robertnek még ez a film sem hozta el a megbocsátást Edwardért. Most abba bele sem mennék, hogy Edward miért volt olyan amilyen. Rendezői koncepció, vágás eredménye ami a filmvásznon végül megjelenik, nem feltétlenül a színész által nyújtott teljesítmény hiteles képe. Mint ahogyan minden más filmnél is. Egy vámpíros film meg amúgy is aligha a filmtörténet csúcsa; bár jelen esetben azért elgondolkoztató, hogyan és miért vált már-már ikonosztikus darabbá. Talán lehetett ebben némi nem elhanyagolható szerepe a főszereplőnek is. De mondom, én magam is szeretném, ha Edward végre a múlt lehetne, és Robert megkaphatná végre az éppen aktuális bemutatkozásának járó osztatlan és előítéletektől mentes figyelmet, a korrekt kritika esélyét.

A Bel Ami – mert hát végül is ennek a filmnek kapcsán ragadtam klaviatúrát – igenis jó film. Jó film, mert szinte észrevétlenül múlik az idő, soha egy pillanatra sem jut eszembe, eszünkbe, hogy az óránkra pillantsunk, meddig kell kitartani még. Leköt, érdekel, néhol szemet gyönyörködtet, néhol elgondolkodtat, és semmi esetre sem hagy közömbösen. Jó film akkor is, ha a kritikusok az eredetileg színházi rendezőknek több helyütt is azt ajánlották, maradjanak a kaptafánál. Nem értek ezzel egyet. Talán az első filmje volt Robertnek, ahol úgy éreztem, a vágással nem éppen a legjobb pillanataitól szabadították meg. Láthattuk elesettnek, szánandónak, de hódítónak is, és megmutatta milyen az az arca, amikor gyűlölni is tudnánk. Az egyik jelenetben, még éppen csak kifelé evickélve a már-már maga alá temető nyomorból, egy kártyaasztalon heverő pénzkupacra mered... na, a kritika nagy mestere erre a tekintetre találta megfelelő jelzőnek a bamba kifejezést. Megkockáztatom, valóban bamba... de... ebben a bambaságban ott volt az a döbbenet, amit a nemrég még csótányokat csapdosó, éhező fiatal férfi érezhet, amikor rádöbben, hogy akár így is lehetne... ilyen könnyedén, ilyen gondtalanul; és szinte hallani a „bamba” tekintet mögött megszülető eltökélt elhatározást, hogy Ezt az életet akarom én is élni. Egy tanulmány volt az a „bambaság”.

A kölcsönzői estélyi öltözetben feszengő, a társasági életben esetlenül lavírozó férfiból a szemünk előtt válik önbizalommal telt, sőt önhitt világfi. Aki hamar felismeri, hogy teste és tagadhatatlanul hol kisfiús, hol keményen férfias bája, a felsőbb körök hölgyei számára ismeretlen szenvedélye (még ha megjátszott is ez a szenvedély)addig elképzelhetetlen kapukat nyithat meg előtte. A tudatlanságában is agyafúrt fickó könyörtelenül gázol át mindenen és mindenkin céljai eléréséhez. Az a tekintet, amelyet a szalon hölgyeire villant, beszédesen mesél a fejében formálódó tervekről, a róluk alkotott véleményéről.

Némely kritikus igazságtalan párhuzamot merészelt vonni az Alkonyattal berobbant ifjú színész és a tehetségtelen és mégis rakéta sebességgel csúcsra jutó Georges Duroy között. Kérdem én ezektől az önjelölt, vagy éppen hivatásos tollforgatóktól, belegondoltak-e abba, hogy mit éreznének, ha saját munkájuk gyümölcsét nevezné bárki éretlennek, netán túlérettnek, de mindenképpen ehetetlennek? Ha csak bántó élcelődés érné őket, amiért önhibájukon kívül, pusztán külső adottságaik miatt a médiák érdeklődésének középpontjába kerülnének. Mert Robert ezzel a nehéz kereszttel kénytelen megbirkózni. Magánéletét már szinte lehetetlenné tették, most szakmailag is keresztre feszítenék. Hol a segítő szándék, amely megmutatná egy 23-24 éves fiatal művészembernek, hogy az az út, amelyet jár, mennyire helyes? Ugyanis a kérdéses szerep megformálása idején még csak ennyi volt. És szerény véleményem szerint remek munkát végzett.

Mikor jön el az az idő, amikor egy érzékeny művészlélek annyira elveszíti az önbizalmát, hogy azt mondja, ha ennyire nem tartják jónak, amit csinálok, amiben hiszek, akkor talán igazuk van, nem ez a pálya rendeltetett nekem? Mikor fogy el körülötte a levegő, fogynak el a jó hírű rendezők, akik szakmai szemmel most még fogják a kezét, feladatokat bíznak rá, elismerik, dicsérik, de akik az elismerés hozta anyagi siker kényszerítésében kénytelenek dolgozni? Miért kell lehetetlenné tenni valakit csak azért, mert megragadta élete nagy kiugrási lehetőségét és sikeresen élt is vele. És semmi más vágya nincs, mint bizonyítani. Azt már csak félve kérdezem, meddig kell még Rob-turizmus keretében külföldi mozikba vándorolnunk, ha legfrissebb munkáira vagyunk kíváncsiak?

Érdekes volt eredeti hanggal és egy szintén ismeretlen nyelvvel feliratozva végignézni a Bel Amit. Jó, a történetet persze ismerem, itt-ott még az angol nyelvben is felbukkannak ismerős apró részletek, messze nem annyi, hogy a szöveg folyamatosan jusson el a szürkeállományba. Éppen ezért hatottak a képek. És bizony hatottak. Talán éppen a szöveg hiánya juttatott el a film végére oda, hogy az eddig szánalomra méltónak tartott nőkben is megláttam a kíméletlen önzést, amivel – végül is – kölcsönösen kihasználták egymást. Georges nem juthatott volna el oda, ahova ők maguk nem akarták volna eljuttatni. Madeleine, Virginie és Clotilde, sőt még maga a kis Suzanne is. Hölgyeim, azt kell mondjam, azt kapták, amit megérdemeltek. Georges Duroy pedig... nos, alighanem sokan tanultak tőle az érvényesülés iskolájában. És ez bizony nem vált dicsőségére a világnak. De ez már egy másik történet.

Magyar feliratos Bel Ami trailer http://youtu.be/0oxrLEFp_P0

A végén a felirat senkit ne tévesszen meg, nem a mi mozijainkban !

2012. márc. 15.

Rémségek kicsiny... parkja

Ezen az oldalon már többször megosztottam veletek azt a véleményemet, hogy kutyázni jó. Hát, ma picit meginogtam ebben a hitemben.
Korán keltünk, ebben nem is volt semmi szokatlan, ehhez igazából már hozzászoktam, még ha mostanában néha nehezen is veszem rá magam. Ma sütött a nap, a szobából nem láttam, hogy mennyire fúj a szél, szóval lelkesen indultam az ebbel a parkba. Az első pár perc a szokásos ütemben zajlott, aztán összefutottunk Sherlockkal és kicsit zöld színben játszó arcú gazdájával. Kérés nélkül is megosztotta velünk a miértet.
Reggeli futásuk közben Sherlock eltűnt az egyik bokor tövében. Rövidesen egy sárga zacskót ráncigált magával. Mire a gazdi felocsúdott, hogy mit is lát, a tacskó már teljes lendületével rázta, tépte a tartalmát. Egy nyuszit. Egy halott nyuszit. A tapsifüles alighanem családi kedvenc volt valaha, mert a zacskó mellett kis kőlap és egy félig elégett mécses is volt. De hogy kinek is jutott eszébe ily módon elbúcsúzni tőle... Sherlocknak fajtáját tekintve mondhatni munkaköri kötelessége az ilyen talált "tárgyakkal" megvívni a csatát, így nem kevés erőteljes rábeszélés után sikerült csak elzavarni a lelet mellől.
Szerencsére a futtatóban még az őszi avarszedés idejéről maradt néhány műanyag zsák, így aztán azzal felszerelkezve mentünk vissza a tett színhelyére. Colin szerencsére nem vadászó, hanem elhozó vadászeb, így viszonylag nyugodtan tűrte a procedúrát, Sherlockot azonban vissza kellett fogni az ismételt attacktól. Így az enyém lett a megtiszteltetés, hogy a jobb létre szenderült nyuszit a zsákba varázsoljam és a közeli parkoló nagy konténerei felé vegyem az irányt. Megszabadulva a tetemtől vidáman baktattunk vissza Colinnal, aki aztán eltűnt az egyik fenyőfa tövénél; majd boldogan szaladt hozzám szájában egy... faággal... gondoltam én. Amikor üdvözült pofával kínálta oda, hogy dobjam el neki, akkor döbbentem rá, hogy egy emberi lábszárcsontot tartok a kezemben. Még "szerencse", hogy vagyok már annyi, amennyi; így az első sokk után azért eszembe jutott, hogy a park helyén valamikor régen egy nagy temető volt. Alighanem annak egyik maradványa került napvilágra. Másra inkább nem gondolnék... Mindenesetre ezek után azért úgy döntöttünk, hogy ennyi kaland mára elég is volt, és hazafelé vettük az irányt.
Szóval, tulajdonképpen jó dolog a kutyázás... unalmasnak mindenesetre soha nem mondanám.

2012. márc. 12.

Mai keserűs...

Elég sokat jövök-megyek a fővárosnak nevezett rumliváros frekventált és kevésbé szem előtt levő utcáin, terein is. És mivel elmúltam már... szóval, annyi; így aztán van némi összehasonlítási alapom is. Amikor én még kissrác, akarom mondani kislány voltam, a Rákóczi út Pest egyik - ha nem a leg- fontosabb útja volt. A Duna és a Keleti pályaudvar között áruházak, üzletek sorakoztak, a sétálgatók között rengeteg külföldi turista rótta a járdákat. A kirakatok pedig egymással szó szerint is versenyezve hívogatták a vásárlókat. Pedig nem volt akkora kínálat, mint napjainkban. De talán éppen ezért is születtek az ötletes, helyenként már-már művészi megoldások. Grafikusok, dekoratőrök, kirakatrendezők... röviden: szakemberek álmodták kívánatos formába a szegényes portékát. Az már csak a ráadás volt, hogy a "Tiszta udvar, rendes ház" városiasodott formájában seperték, sőt mosták a járdákat, tisztán tartották a kirakatüvegeket.
Miről jutott ez eszembe? Egyszerű. A kihalt főútvonalakon (a mellékutcákról itt most végképp szó se essék) üresen ásítozó, gazdátlan, mocskos portálú üzlethelyiségek sorakoznak. Bejárataikba hajléktalanok húzódnak, több méteres környezetükben üvölt a nyomoruk, elhanyagoltságuk... mondjuk ki, bűzük. Összefirkált házfalak, összerondított faltövek, a szemetesekben és mellettük gyűlő mocsok. Az életben maradásért még küzdő üzletek kirakataiban pedig kaotikus összevisszaság, hátha az arra járó a nagy katyvaszban talál valamit, amiért majd benyit az ajtón. Igénytelenség, kosz és káosz. Ez a főváros mai képe.
Közben dekoratőr ismerősöm külhoni kocsmában mosogatva próbálja kinyögni az itthoni adósságait.
Fogom a fejem és nem tudom, hova tart a világ. Egyrészt rakéta sebességgel fejlődünk, a tegnap álmai ma már megvalósult gyerekjátékok. Másrészt... olyan érzésem van, hogy ugyanazzal a sebességgel száguldunk vissza a sötétnek nevezett középkorba.
És közben nem értem, hogy mire várunk még? Meddig kerülgetjük közönyösen, beletörődően a minket körülvevő koszt és igénytelenséget?
Messzire vezető kérdések ezek, tudom. Pedig csak állok a főváros közepén egy zebra mellett és a szemben lévő beplakátolt kirakatüveget bámulom. Pillanatnyilag még ez az olcsó csomagoló papír jelenti a rendet a káosz közepén. Kétségbeejtő... És lassan szégyellem, ha látom a turista buszokat lassan végig csorogni ezen az útszakaszon... Az biztos, az ő szemükben ez a kirakat végképp véleményformáló lehet...

2012. márc. 10.

Idézgetős...

Ma a jó szerencsém megint olyan helyekre vezetett, amikről eddig nem is álmodtam. Nem is tudtam, hogy ott akarok lenni, amíg oda nem értem. Pedig nem is oda indultam. Ahol ilyen mondatok fogadnak, ott igenis jó lenni!

"Az örömtől sírtam, a szépség örömétől, a szavak értékének felismerésétől, attól, hogy így lehet mondani valamit, hogy könyvbe lehet zárni és kifejezni a mondhatatlant is."

"Minden itt látható könyvnek lelke van. Mindegyikben benne rejtőzik annak a lelke, aki írta, és mindazoké, akik olvasták, átélték és álmodtak róla. Ahányszor csak valaki a kezébe vesz egy könyvet, s tekintetével átfutja lapjait, a könyv szelleme újraéled, erőre kap."

2012. márc. 9.

Egy este a Bonyai Vendéglőben… ír zene, málnaszörp és mellbeverő beszélgetés mellett

Alessia csoporttársa zenész egy ír zenét játszó együttesben. Mivel az ír népzene és a sztepptánc mindkettőnknek tetszett, tetszik, úgy éreztük, ott a helyünk a kis budai vendéglőben ezen az estén. Elvégre Nőnap van!

Az első meglepetés a belépést követően ért minket. A vendéglő … nos, ha úgy próbálom megfogalmazni, hogy igazi 70-éveket idéző retro hely, akkor nem is járok nagyon messze az igazságtól. Az apró helyiségben kis asztalok, még kisebb, jelzés értékű terítőcskékkel és fémvázas, ám kárpitos karosszékekkel. A sarokban a „bár”, ahol a friss csapolt sörök mellett, olcsó borokat, spiriteket és házi szörpöket szervíroz a tulajdonos. A tíz kis asztalka közül kettőnél már ülnek, úgy tűnik, előzetes helyfoglalás nélkül is jut nekünk hely. A laza eleganciával kötött pulóverben (amely alatt villogva zenél a nyakba akasztott telefon) feszítő vendéglős már hozza is az étlapot… kinyitjuk … és a szavunk eláll. Ilyet még egyikőnk sem látott. Franciakockás papíron kézzel írva… de… vannak angol nyelvű oldalak is.

A házias ízeket ígérő kínálatot olvasgatjuk, közben a „termet” pásztázza kíváncsi tekintetünk. A falakon boszorkányok, talán maga Merlin varázsló is, pókok, denevérek. A ma este zenei anyagához kétségtelenül illő díszlet. A konyhát takaró mellvéd tetején könyvhalom, alatta üdítő italos rekeszek egymásra pakolva, a közelében álló magányos asztalkán laptop, a könyvelés részét képező számla és irathalmaz. Mintha csak az időnként otthon is eluralkodó rumlit látnám.

Késő este van, így aztán csak valami „könnyű” ételt választok. Legyen egy gulyásleves paraszttálban… a csészényi adag azért biztosan kevés lenne. Alessia rántott camembert sajtot kér rizzsel. Mivel mindketten kocsival jöttünk, előttem hamarosan egy korsó halvány színű, de valóban házias ízű málnaszörp landol, Alessia tonikot választ. Lassan a zenészek is belekezdenek a műsorba.

Az Éirí zenekar várakozásunkkal ellentétben nem műkedvelőkből áll. Mindannyian magabiztosan kezelik a hangszereket és pillanatokon belül a Titanic gyomrában a kivándorlók által rendezett zajos, lábmozgató bulihoz hasonlatos hangulatot teremtenek. Önkéntelenül mozdul a kéz és a láb, veri a ritmust az asztal alatt és az asztal tetején. Van valami ezekben a hangokban, ezekben a ritmusokban, ami mosolyt csal az arcokra, mozgást kényszerít az egyébként makacsul lusta testre.

Pedig az este igen szűkkörűre sikeredett. A zenészek öten vannak, a hallgatóság velünk együtt hat főből áll. Később még egy pár érkezik, és ennél a létszámnál meg is áll a számláló. Kár… akik nem jöttek, nem is sejtik micsoda hangulatról maradtak le.

Közben megérkezik a vacsoránk. A gulyásleves a paraszttálban, amit mi inkább menzás mélytányérnak aposztrofálnánk. Kicsit csorba is, de elegánsan egy kis tányért, szalvétát raktak alá. Az evőeszközök külön tányéron érkeznek, igaz csak egyetlen szalvétával. Viszont kapunk kenyeret, erős paprikát is. A leves sűrű, kicsit nagyüzemi íze van, sótlan is, de ez nem olyan probléma, amit ne lehetne orvosolni. Összességében, ettem már rosszabbat, sokkal rosszabbat is, sokkal vágósabb helyen.

Furcsa érzés evés közben hallgatni a zenészeket (és verni a taktust az asztal alatt a lábammal). Alessia nem tagadja meg önmagát, próbál néhány felvételt készíteni az együttesről, lehetőleg vakuzás nélkül. Közben beszélgetünk is, amennyire a hangerő engedi. Mellbevágó híreket mesél közös ismerősről, akihez őt régi, mély barátság fűzi. És mivel neki fáj, így engem sem hagy érintetlenül a dolog. Át is tudom érezni a félelmét, hiszen jómagam is kerültem hasonló helyzetbe, megérintett az értelmetlen, korai elválás lehetősége.

Aztán szinte kényszeresen vidámabb témát keresünk, utazások, tájak, könyvek, zenék kerülnek terítékre. Elmélázunk a könyörtelenül múló időn, kuncogva tervezgetjük az ellenállás kis csatáit. Közben az együttes tagjai pihenőt tartanak, vacsoráznak, az étterem előtt dohányoznak néhány vendéggel együtt. Aztán a „show” folytatódik, sőt a végén még kis ráadást is kapunk. Valamint egy meghívást a rövidesen bemutatásra kerülő élőzenés ír sztepptánc showjukra, az Erin-re. Egy pillanatra el is kap a vágy, hogy ott legyek, de aztán eszembe jut, hogy azon a napon egy másik nagyon várt és nagyon vidámnak ígérkező programom lesz, Barátnőkkel tartok Párkányba. Mozizni fogunk. Mert eldöntheti néhány nagyfejű, hogy mi kell a hazai mozilátogatóknak, de mi meg eldönthetjük, hogy akkor hova megyünk moziba.

Nem hittem, hogy ebből az estéből ennyi minden kihozható, de az alsó rakparton hazafelé suhanva be kellett ismerjem, jó kis este volt. Feledhető volt ugyan a gulyásleves, de valamiért még ez sem szegte a kedvem. Kell néha egy ilyen csajos este, csak ne kelljen rá a következő nőnapig várni!

2012. márc. 5.

Colin

Colin tegnap egy szép nagy csontot rágcsált el. Ezért aztán nem is csodálkoztam, amikor ma reggel a kis büdös csomag (ami nem is volt olyan kicsi) olyat koppant a szemetesben, mintha egy marék követ dobáltam volna bele. De a postás gumit akkor sem értem...