2012. nov. 26.

Még jó hogy...

Még jó, hogy szépen elbúcsúzkodtam. De magyarázatképpen álljon itt a mai napom. Eddig. Hétfő van és fél kettő. Csak mondom.
Reggel a parkban megtépte a kutyámat egy óriás-snauzer. Oké, vér nem folyt, de a kabátja csupa sár és nyál lett, az eddig is béka segge alatt levő egoja meg... nos az sem szárnyal.
Ebédidőtájt gondoltam meglepem a szüleim, mert a heti rendszeres találkánk tegnap elmaradt. Persze, én lepődtem meg. Apu valahol az Auchanban vette fel a mobilját, az anyu meg sehol. Hiába csöngetek, hiába telefonálok, semmi. Nem fiatalok, az anyu nem is túl egészséges, így aztán zabszem már kezd is szorulni, miközben azért mantrázom, hogy nem lehet baj, nyugi. Hazabuszoznék, de a busz az orrom előtt hussan ki a megállóból. Mérgemben gondolom, kinyitom a nálam levő, amúgy ajándéknak szánt pralinét, majdcsak veszek helyette másikat. Mert én ezt most kurvára megérdemlem. Percekig szenvedek vele, és mire éppen megadja magát az atomcsomagolás, a következő busz is megérkezik, tehát rakhatom is el. Viszont egy körmöm tövig letörött.
Na, szóval valahogy így... ha időnként süt belőlem az önsajnálat, az egy csomó ilyen apró kis kellemetlenség miatt van.

Vagyok...

Úgy tűnhet, mintha mostanában nem jutna eszembe semmi, ami megmozgatná az agysejtjeimet, de ez egész egyszerűen nem lenne igaz.
"S jutott eszembe számtalan szembbnél szebb gondolat..." DE...
-annyi más szorongás és kellemetlen hétköznapi darálda jellemzi az elmúlt időszakot, hogy ezek tulajdonképpen elvették a kedvemet a vidámkodástól,
-sokszor az első indulatból megfogalmazott sorokat inkább átírom... ezek így már nem is arról szólnak, amiről eredetileg, így aztán inkább törlöm az egészet.
Az öncenzúra működik, és a tudat, hogy sokan, akik ismernek és itt elolvashatják a gondolataimat - amik néha lehet, hogy zavarosak is - esetleg megbántódnak a nyíltságomon, a hozzáállásomon, vagy csak simán félreértenek.
Vagy az őszi korán sötétedő, nyirkos, rövid napok teszik, vagy a takarékos izzók szemrontó hunyorgása, vagy csak a könyörtelenül előre gördülő idő, vagy egészen más oka van... de nem tudok, néha nem akarok szellemes, átgondolt, elmélyült fogalmazó lenni. Néha egész egyszerűen csak idétlen, vihogós chat-istának jó lenni. Depisen hangzik, talán az is, de mindenki megnyugtatására írom,  hogy baj nincs, csak... csak most nem könnyűek a hétköznapok. Kinek azok?  Oké.
Anyagi, magánéleti buckákat kerülgetek. Van kapaszkodóm, szerencsés vagyok. Csak éppen bármit írnék ide, mostanában őszintétlen lennék... és hát nem posztolhatok örökké Colinról :)
Most kicsit leteszem ezt és a fióknak írogatok, mert arra továbbra is szükségem van, hogy a folyamatos zizegésből néha kiragadjam a számomra lényegest és leírjam. Aztán, ha megint megérint a vágy a kitárulkozásra, majd jelentkezem. Nem gondolom, hogy mostantól féllábon állva várják majd sokan ezt a pillanatot, de gondoltam úgy illik, hogy szóljak.
Békés, szép időszakot mindenkinek! (A pesszimizmusomat meg inkább megtartom most magamnak.)

2012. nov. 17.

Napi okos...

Előre bocsátom, nem az én okosságom! Csak a napi böngészés közben akadtam rá és tetszett. Aztán gondoltam egyet, hátha tetszene másnak is. Szóval, tessék olvasgatni, aztán átgondolni... Érdemes.

"Egy filozófiaprofesszor azzal kezdte az egyetemi előadását, hogy fogott egy befőttesüveget, és megtöltötte 5-6 cm átmérőjű kövekkel.
Majd megkérdezte hallgatóit„Ugye tele van az üveg?” „Igen” – hangzott a válasz.
Ezután elővett egy, apró kavicsokkal teli dobozt, és elkezdte beleszórni a kavicsokat az üvegbe. Miután az apró kavicsok kitöltötték a kövek közötti üres helyeket, megint megállapították, hogy az üveg tele van. Ezután a professzor elővett egy, homokkal teli dobozt és elkezdte betölteni a homokot a befőttesüvegbe. A homok természetesen minden kis rést kitöltött.
„És most – mondta a professzor – vegyék észre, hogy ez az önök élete. A kövek a fontos dolgok – a családod, az egészséged, a gyermeked, a barátaid – ha minden mást elveszítenél, az életed akkor is teljes maradna. A kavicsok azok a dolgok, amelyek még számítanak, mint a munkád, a házad, az autód. A homok – az az összes többi. Az apróságok. Ha a homokot töltöd be először, nem marad hely a kavicsoknak és a köveknek. Ugyanez történik az életeddel. Ha minden idődet és energiádat az apróságokra fordítod, nem marad hely azoknak a dolgoknak, amelyek igazán fontosak számodra. Fordíts figyelmet azokra a dolgokra, amelyek alapvetők a boldogságod szempontjából. Játssz a gyermekeddel. Menj el orvosi ellenőrzésre.
Rendszeresen látogasd rokonaidat. Törődj a pároddal.
Mindig szakíts időt barátaidra.
Mindig lesz időd dolgozni, takarítani, bevásárolni, rendet rakni.
Először a kövekre figyelj – azokra, amik igazán számítanak.
Állítsd be a prioritásokat. A többi: csak homok. . ."

2012. nov. 9.

Morgós


Megjelent a Bel Ami c. film dvd-je. Az ára röpke 3.300 forint, ami valljuk be, nem kevés. És mit kapunk ezért cserébe? Eredeti hangot, magyar szinkront és magyar feliratot. Snitt. Ennyi.
A film egy jelentős részét mellesleg Budapesten és a Balatonnál forgatták. Én érzem rosszul, hogy már csak ezért is megérdemelt volna egy iciripicirivel több figyelmet a forgalmazótól? Mondjuk egy Hogyan készült? extrát, akár kétlemezes kiadást.. esetleg... talán... BR kiadásról már nem is álmodnék. De tényleg...

2012. nov. 8.

Ígérem, ez az uccsó...

Szóval, ígérem, leszállok már a témáról, de a kezembe akadt egy nemrégi cikk Frei Tamástól, aki éppen arról írt, hogy a The New York Times egyik cikke szerint "az alacsony színvonalú angoltudás hátráltatja egy ország fejlődését", és ennek kapcsán belefutott egy öt kontinensre kiterjedő felmérésbe, mely szerint a skandináv országokban beszélnek a legjobban angolul.
A felmérést egy svájci intézet készítette; 1,7 millió embert vizsgáztatva az üzleti életben, az iskolákban és egyetemeken. Főleg a nagyon aktív, 40 évesnél fiatalabbakra fókuszáltak. A cikk megemlítette, hogy az angoltudás azért is fontos, mert az adott ország innovatív szakemberei csak így, angolul képesek tartani a lépést a világ fejlődésével. Angol nyelvű szakirodalom, levelezés a világban a  kollégákkal, vagyis benne lenni a vérkeringésben...

És ami az érdekes, tudva, hogy Brazília 46., Oroszország 29., India 14. és Kína például 36. ebben a rangsorban... nnaaa, Te hova rangsorolnád Magyarországot? Frei úgy a 20. hely környékére saccolt, bár félt, hogy ez csak az álmainkban lehetséges, hiszen másról sem hallunk idehaza, mint hogy nem megy nekünk az idegen nyelv... aztán a meglepő végeredmény: 8. hely !!!

Svédek, dánok, hollandok, finnek, norvégok, belgák, osztrákok és MI ! Ez a világranglista. Mögöttünk a németek és mindenki más.
Drága Hoffmann Rózsa asszony, akkor hogy is van az az unalmas makogás angolul címkéjű ok, amiért borítani kellene az egész idegennyelv oktatást?

PS. azt már meg sem merem kérdezni, miért nem büszkélkedünk ezzel, mert szerintem ha Frei nem kotor utána a dolognak hirtelen felindulásból, akkor soha nem is tudjuk meg...

2012. nov. 7.

Még mindig...

Még mindig nem tudok szabadulni ettől a nyelvtanulásos ötletbazártól. Nyilván dolgozik bennem a múlt is, amikor kötelező volt oroszul tanulni, ennek megfelelően utáltuk is, és egy nyelvi érettségivel a tarsolyomban sem biztos, hogy tudtam volna vizet kérni a Vörös téren, viszont bármikor felmondtam volna a Parlament építésének történetét, esetleg Vologya nagymamájának meséjét a répáról.

A gyerekeim egy másik világban, szintén elég hülye keretek között feszültek neki az idegen nyelv tanulásának. Az orosz persze már rég nem volt kötelező, de az angol igen. Első osztályban. És rögtön, írva, olvasva. Amikor még magyarul sem tudtak. Mit mondjak, ha csak ezen múlt volna, ők sem tanultak volna meg érdemben egy idegen nyelven kommunikálni.
Aztán jött a középiskola, ahol jött a második nyelv is, jaj mi legyen... alapon. És még választhattunk is, ami sok iskolában nem adatott meg. Olasz, francia, német az angol mellé. Oké, legyen a német, már csak azon egyszerű oknál fogva is, hogy anya is érezhesse, hogy tud segíteni a gyereknek a tanulásban. Az eredmény finoman szólva is siralmasra sikeredett: németből négy év alatt másfél könyvet vettek, de tannéni szerint azt sem tudták. Az okok egészen biztosan a gyerekekben IS keresendőek, de azért bátran merem állítani, hogy az oktatásban is. Mint ahogy az angol szakos osztályfőnök mellett is különórák árán lehetett igazán megtanulni az angolt. Bocs. És mi tudtunk áldozni rá, de mit tegyen az, aki nem tud... és manapság egyre többen nem tudnak.

Tetszik, nem tetszik, az angol világnyelv. A német már nem annyira. Tehát a legfontosabb - már azon túl, hogy nem ártana magyarul is megtanítani a gyerekeket, mert siralmas az érettségi környékén járók helyesírási, fogalmazási készsége / tisztelet a kivételnek - szóval, a legfontosabb az angol. És szerintem, aki egyébként nem vagyok birtokában ennek a tudásnak, az angol nem könnyű nyelv. Mert a konyhanyelvet nem kéne összekeverni a tanulásban, munkában használatos nyelvvel.
Egyébként meg sok angol szakos tanártól hallottam, hogy azért jó ezt tanítani a gyerekeknek, mert sikerélményhez jutnak viszonylag korán, ami aztán inspirálhatja őket a komolyabb elmélyedésre. Kár, hogy ezt odafönt tökéletesen ellentétesen látják. De végül is mit vártam, hiszen már sok-sok évvel ezelőtt is azt mesélte egy szerencsés ismerősünk, akinek módja volt a családjával angol nyelvterületen eltölteni néhány évet, hogy az ottani iskolákban arra kíváncsiak, mit tud a gyerek, nem arra, hogy mit nem tud.

Szóval, mindamellett, hogy hányom a keresztet, amiért ez a kérdéskör minket már (egyelőre) nem érint, kíváncsi lennék, hogy a nagy döntéshozók belegondoltak-e annak a... megsaccolni sem merem, hány nyelvtanárnak a helyzetébe, aki ezzel a tollvonásnyi döntéssel állástalanná válik. Mert legyünk őszinték, ennyi francia, olasz, spanyol, kínai és ki tudja még milyen nyelven oktató tanerőt a nyelviskolák sem képesek felszippantani. Azon egyszerű oknál fogva, hogy pillanatnyilag csak keveseknek adatik meg, hogy a gyereknek, gyerekeknek kemény tízezrekért külön nyelvórákat finanszírozzanak. És még egyszer visszautalnék arra is, attól, hogy egy nyelv központilag kötelező, még nem jelenti azt, hogy a tanítása eredményes is lesz. Úgy érzem, ezen a területen is az készül, mint majd mindenhol, ahol a fürdővízzel készülnek kiönteni a gyereket is.

PS. azt hiszem, egyszer szívesen nekiveselkednék egy olyan vitaindítónak is, aminek az a témája, hogy az irodalomban miért kell a mai gyerekeknek lebutítani, emészthetővé tenni Gárdonyi Géza, Jókai Mór, Fekete István írásait. Szerintem nem kellene. És akkor nem járnánk úgy, hogy huszonéves fiataloknak kell olyan fogalmakat elmagyarázni, amiket annak idején egy nyolcadikos már simán ismert.

2012. nov. 6.

Napi vicc

Apa! Hogy készül a gyerek?
Leül kisfiam, és tanul ;)

2012. nov. 5.

Szemenagy....


Fél füllel hallottam ma egy hírt, de mivel már lassan herótom van a híradóktól, lehet, hogy elsikkadt egy-két jelentős részlet, nem tudom. De amennyit hallottam, már attól is felállt a hajam és hálát adtam az összes létező szenteknek, hogy a két gyerek már kijárta az iskolát.
Nyelvtanítás. Első nyelv a német, mert az kell. Második nyelv az angol, mert… és itt haltam be végleg… mert az túl könnyű, ha első nyelv lenne, akkor a gyerekek nem lennének motiváltak a második nyelv tanulására. Mi vaaan?????

PS. ma reggeli kiegészítő infómorzsa? Létezhet, hogy olyat találtak ki, hogy CSAK ezt a két nyelvet kell tanítani, a többi, ha érdekel, arra ott lesznek a külön nyelviskolák??? 


2012. nov. 4.

Fotózni jó

Amikor elgondoltam, hogy miről fogok írni, akkor a leendő poszt kerek volt és elmés. Mire klaviatúra közelbe kerültem, már csak az alapgondolat maradt, de elillant a szellemesnek szánt körítés. Így jártatok. XD Viszont... mikor leültem a géphez A. blogjában csodás képeket láttam, amiket a mai napon lőtt Alcsúton. És ettől megint írhatnékom támadt.

Két éve kaptam a férjemtől egy új kis gépet. Nem komoly, ha fotós szemmel nézzük, de igenis komoly, ha a műkedvelő, fotózgató háziasszony felől közelítek hozzá. Eleinte hoztam-vittem magammal még a városban is. Most meg... azon kapom magam, hogy egy külön program, hogy eszembe juttassam, ahova megyek, ott talán megörökítésre érdemes dolgok is várhatnak, töltsd fel a gépet, pakold el a gépet, vedd elő a gépet! Mert már megint a könnyebbik és magától értetődő megoldást választom egy ideje.

Igen, a telefon! Az a nyomorult kis Nokia, amelyik igazán jó képet csinál kicsit borult időben, de ha nagyon borult, akkor már életlen, ha napos, kiégeti a világos színeket. Sötétben meg persze totálisan alkalmatlan. De...  kéznél van, mert ugye ott lógunk a szeren, akarom mondani az elektromos pórázon!

De ha valaki már annyira elvetemült, hogy egy kis lyukon keresztül kukucskál a világra, akkor a fene egye meg, vegye már a fáradtságot és cipelgesse magával a kis masinát, amit erre a célra találtak ki! Amivel lehet mozgó célpontról is éles képet csinálni, ami vakuzik szükség esetén, ami gyertyafénynél is lát, és közelebb hozza a távolit, alkalomadtán pedig leleplezően vidám videófelvételt képes készíteni.

És ha a következőkben nem leszek olyan lusta és agyatlan, hogy egy késő őszi kirándulásra nem viszem magammal, akkor biztosan jobb és kifejezőbb képet készíthetek majd a vízhiányos Balatonról is; és akkor a messzi távolban élesen kirajzolódik majd az alkonyi égbolton a nap utolsó fényeit tükröző Tihanyi apátság is; meg az alig pár lépésre látszólag a víz felszínén - a valóságban az 1-2 centis vízben tocsogó sirálypár is. Mert fotózni jó, de fotózni fényképezőgéppel illik. Minden más illúziórombolás. Uff...




2012. nov. 3.

Colin

Írtam egy posztot róla. Aztán kitöröltem az egészet, mert kívülálló számára annyira nyálas és tömjénező lett volna, hogy még nekem is feltűnt. :) De hát az az igazság, hogy Colin olyan...
szóval, inkább álljon itt a szöveg helyett egy kép. Önmagáért beszél. Ma reggel a parkban nyirkos hűvös volt és köd, de mégis jó volt kint lenni. Miatta.

2012. nov. 2.

Ugyanarról és mégis másról


Kapcsolódva az előbbi bejegyzéshez, a kapcsolatépítés aztán hozott magával mindenféle más járulékos örömöket, bánatokat. Példának okáért indult egy másik blog, ahol a témához kapcsolódó írások kaptak helyet. Olyan írások, amiknek a megírására soha korábban nem éreztem kellő ihletettséget. Ha mások megtették, azt viszont mindig is érdeklődéssel olvastam.

Szóval egy napon klaviatúrát ragadtam és csak írtam, írtam jó kedvvel, lelkesen. Eleinte csak magamnak, meg a „fióknak”, aztán olvasók is lettek, a számláló szerint sokan, a visszajelzések alapján ijesztően kevesen. De én a számlálóba kapaszkodtam, miatta írtam, meg hát leginkább magam miatt, mert élveztem.
Élveztem akkor is, ha ezzel rossz érzést keltettem olyanokban, akik eddig úgy hitték ismernek és a változásom miatt úgy érezték, rossz irányba tartok. Legalábbis őket hanyagolom. Biztosan sok igazság volt ebben, de azért nem Ez volt az igazság! Mert ahogy a szürkének is lehet ötven árnyalata, az igazságnak persze ennél is jóval több.

Tény, hogy sokkal kevesebb időm jutott olyanokra, akik megérdemelték volna a figyelmet, bár voltak olyanok is, akik szó nélkül hagyták a változást. Ők valószínűleg épp úgy nem érezték a mindennapi jelenlétemet nagy nyereségnek, mint az eltűnésemet éppoly nagy veszteségnek J

Szóval, csak oda akarok kilyukadni, hogy alighanem annak volt igaza, aki hagyta, hogy a dolog kifussa magát. Ismer már engem annyira, hogy tudja, hol ezért lelkesedek teljes erőbedobással, hol azért, hol rövidebb ideig, hol hosszabb ideig, de idővel többnyire visszatalálok a valóság göröngyös talajára.

De miért is kezdtem egyáltalán ebbe az egész témába bele? Nos, az előző poszt végén történtek ébresztettek rá, hogy kellett az a fajta szinte esztelen rajongás ahhoz, hogy írni tudjak. És bármennyire szeretném tagadni, hogy így van, de akaratlanul is hatott rám, ahogy mások a kiábrándulás irányába tartanak. És ha azok, akik miatt írtam, már nem rajongók többé, feleslegessé válik az írásom is. Na, ezt sikerült elég ködösen megfogalmaznom, de talán lejött belőle, hogy nem feltétlenül az irántam való rajongásról volt itt szó, hanem közös rajongásunk tárgyáról, aki igen, egy férfiember és vannak kvalitásai (szerintünk), amik mindenféle kis történetek megírására késztetik az ember lányát. Lehet, hogy ehhez „elvakultság” kell, nem tudom, annyi azonban biztos, hogy nehezebb azóta kiötölni az újabb és újabb fejezeteket, amióta akaratlanul is ebbe a nézeteltérésbe bonyolódtunk.

De az íráskényszerről is nehéz lemondani, úgyhogy ha lassan is, de szépen, megfontoltan majd visszanavigálom magam a valóságos problémák, hétköznapi örömök és bánatok talajára. Ezt vehetitek ígéretnek, de ha úgy jobban tetszik, akár fenyegetésnek is!

PS. Na, azért nem megy ám az olyan könnyen, hogy csak úúúúgy abbahagyja az ember. Azt hiszem, innentől még több idő megy el az írásra, mert most itt IS kedvet kaptam, de igazából ott sem ment el (csak az eszem amolyan eszementen, de ezt már mondtam)  J