HALAK: Joggal várták már júliust a Halak
szülöttek. Nem kizárt, hogy ez lesz a legszebb hónap egész évben. 165
éve nem volt olyan bolygó-háromszög az égen, ami ebben a hónapban. Ennek
a háromszögnek az egyik csúcsán a Halak jelében álló Neptunusz van.
Szóval saját bőrükön tapasztalhatják meg, hogy milyen kegyes lehet a
Sors. Nem kell mást tenniük, mint hallgatniuk a megérzéseikre, és akkor
tuti, hogy mindig jó időben jó helyen lesznek. Egyedül gyermekvállalás
kérdésében kell megfontoltnak lenniük…
Nos, ez utóbbit egészen biztosan megfogadom :)
2013. jún. 30.
2013. jún. 13.
Hirtelen felindulásból... *frissítve
Egy pillanatkép az esthez hasonló első filmből, minden további magyarázat helyett... és ez 43 mp, nem két óra... lehet elképzelni...
http://youtu.be/0hYnUlARKwQ
A cím lehetett volna az is, Egy este Vancsó Zoltán Álomvölgyében...
Vancsó Zoltán fotós neve nem lehet ismeretlen most már előttetek sem, mert néhány héttel ezelőtt pár sorban megemlékeztem az élményről, amit a kísérletező kiállítása jelentett.
A mai előadásról viszont valami egészen más jutott eszembe, jelesül az Álmosvölgy legendája, de most ez nem is érdekes. Nem néztem az órát, rémlik, hogy nem kezdték pontosan, kifelé jövet pedig megint nem vetettem a szemem a kis időmérőre, de a jó másfél órával biztosan nem lövök nagyon mellé, ennél csak hosszabb lehetett, és sokkal hosszabbnak tűnt.
Idézhetném most a tájékoztatóban elvontan, akarom mondani hozzáértően megfogalmazott sorokat, miszerint az Álomvölgy képkoncert fotói egyfajta helyreállítási kísérletként értelmezhetőek. A természetnek, az ember eredendő, evilági otthonának szívét keresik. ... Na, ez nekem nem jött le... Nyilván én vagyok a hibás, nem értek a magas művészetekhez, viszont szeretem a jó fotókat. Nem kell, hogy a valóságot adják vissza, legalábbis nem a hagyományos "szájbarágós" módon, de a ma este...
A képsorozathoz felhasznált zene, amit a Bajdázó zenekar tagjai voltak kedvesek prezentálni, nekem leginkább a pszichedelikus projektek kísérő zenéjeként rémlett... nyilván ebben sincs igazam, mert a patakcsobogás, madárcsicsergés, szélzúgás - mint természetben rögzített hangok - révén mégis valami több lett. Ahogy Alessia a fülembe súgta, amikor valami dallamot csempésznek bele, még tetszik is, de monotonitása a képi világgal karöltve csak arra jó, hogy többször önerővel rángassam vissza magam az álom határáról, a magam álomvölgyéből.
Győrffy Ákosról már megint az én tudatlanságom bizonyítékaként még nem hallottam... költő ő, de most prózában nyilvánult meg, szégyellem, de az első alkalomtól az utolsóig úgy éreztem, mineeeek??? Ha legalább Vancsó beszélt volna a maga útkereséséről, mint néhány hete... az a maga elvontságában is érthető és izgalmasan érdekes volt. Ez inkább művi, túl steril, túl művészieskedő. Nyilván én nem forgok olyan körökben, ahol az emberek ebben a stílusban is fél szavakból megértik egymást, de könyörgöm, ez a nagyközönségnek készült projekt volt! Időnkénti felolvasásai csak azért nem voltak zavaróak, mert ilyenkor sikerült igazán visszabillennem arról a bizonyos álomhatárról. Próbáltam én értelmezni a hallottakat, de vesszek meg, ha sikerült. És ezzel nem voltam egyedül...
Mert alig telt el egy óra, vagy talán még az sem, és a nézők feladták, szép lassan, de egyre többen kióvakodtak a teremből. Én persze vagyok az a mazochista alkat, aki ha már belekezdett, a végére akar járni, hogy hova fut ki a koncepció, bár sejtettem, hogy a végkifejlettől sem leszek sokkal boldogabb.
És végül magáról az est névadójáról, Vancsó Zoltán képeiről. Ahogy már az első alkalommal is írtam, a képei engem nem igazán fogtak meg, de ez egyéni ízlés kérdése. A vicc az, hogy ma este egészen biztosan lett volna néhány képe, ami tetszik. Ha... láttam volna őket... de valami olyan technikával dolgozott, gyaníthatóan utólag és nem a felvételek során, amik már-már olyannyira áttetszővé, ködszerűvé, elmosódottá tették a képeket, hogy csak itt-ott sejthettük, valójában mit is ábrázolhatott. A horhos projekt elnevezés persze sejteti a témát, dombok közt futó völgyeket képzeltem a vászonra és kicsit olyan érzésem volt, hogy egy festő munkáit csodálom. Ha ebből az aspektusból néztem volna, akkor igenis jó kis festmények sorjáztak a filmen, de ezek fotók voltak, amelyekről én megint nem tudtam meg semmit, azon túl, hogy a művész nemcsak a kamerát, de a modern kor vívmányait, a photoshopot és a slideshow-szerkesztőt is mesterien kezeli. Nem állítom. Gondolom. Ha nem így van, meaculpa etc. De ezt az érzést keltette, és ezért nem tudtam sehova tenni magamban az estét.
Hogy értsétek, miért fárasztott le a végtelenségig a majd két órás műsor, álljon itt gyenge példaként két kis videó. Ugyanazok a képek eredetiben és elmosódottan. Utóbbit két órán keresztül skubizni kínzás. (Ráadásul a rendelkezésemre álló egyszerű kis programmal messze nem tudtam úgy eltorzítani a képeket, mint ahogy a profik csinálják. Apró megjegyzés, annyira belassítani sem tudtam, mert egy-egy kép kb. 30 mp alatt úszott át a másikba.) Amikor végig olyan érzésed van, hogy otthon felejtetted a szemüveged és csak azért nem látod a vásznon futó cselekményt. Idegesítő. Holott az alkotók szándékai szerint az élménynek engem hozzá kellett volna segítenie ahhoz, hogy az este végére megnyíljon az az ösvény, mely engem, a nézőt és hallgatót önnön belső tájaim feltérképezésében is segíthet. Mit mondjak, eltévedtem...
http://youtu.be/0hYnUlARKwQ
A cím lehetett volna az is, Egy este Vancsó Zoltán Álomvölgyében...
Vancsó Zoltán fotós neve nem lehet ismeretlen most már előttetek sem, mert néhány héttel ezelőtt pár sorban megemlékeztem az élményről, amit a kísérletező kiállítása jelentett.
A mai előadásról viszont valami egészen más jutott eszembe, jelesül az Álmosvölgy legendája, de most ez nem is érdekes. Nem néztem az órát, rémlik, hogy nem kezdték pontosan, kifelé jövet pedig megint nem vetettem a szemem a kis időmérőre, de a jó másfél órával biztosan nem lövök nagyon mellé, ennél csak hosszabb lehetett, és sokkal hosszabbnak tűnt.
Idézhetném most a tájékoztatóban elvontan, akarom mondani hozzáértően megfogalmazott sorokat, miszerint az Álomvölgy képkoncert fotói egyfajta helyreállítási kísérletként értelmezhetőek. A természetnek, az ember eredendő, evilági otthonának szívét keresik. ... Na, ez nekem nem jött le... Nyilván én vagyok a hibás, nem értek a magas művészetekhez, viszont szeretem a jó fotókat. Nem kell, hogy a valóságot adják vissza, legalábbis nem a hagyományos "szájbarágós" módon, de a ma este...
A képsorozathoz felhasznált zene, amit a Bajdázó zenekar tagjai voltak kedvesek prezentálni, nekem leginkább a pszichedelikus projektek kísérő zenéjeként rémlett... nyilván ebben sincs igazam, mert a patakcsobogás, madárcsicsergés, szélzúgás - mint természetben rögzített hangok - révén mégis valami több lett. Ahogy Alessia a fülembe súgta, amikor valami dallamot csempésznek bele, még tetszik is, de monotonitása a képi világgal karöltve csak arra jó, hogy többször önerővel rángassam vissza magam az álom határáról, a magam álomvölgyéből.
Győrffy Ákosról már megint az én tudatlanságom bizonyítékaként még nem hallottam... költő ő, de most prózában nyilvánult meg, szégyellem, de az első alkalomtól az utolsóig úgy éreztem, mineeeek??? Ha legalább Vancsó beszélt volna a maga útkereséséről, mint néhány hete... az a maga elvontságában is érthető és izgalmasan érdekes volt. Ez inkább művi, túl steril, túl művészieskedő. Nyilván én nem forgok olyan körökben, ahol az emberek ebben a stílusban is fél szavakból megértik egymást, de könyörgöm, ez a nagyközönségnek készült projekt volt! Időnkénti felolvasásai csak azért nem voltak zavaróak, mert ilyenkor sikerült igazán visszabillennem arról a bizonyos álomhatárról. Próbáltam én értelmezni a hallottakat, de vesszek meg, ha sikerült. És ezzel nem voltam egyedül...
Mert alig telt el egy óra, vagy talán még az sem, és a nézők feladták, szép lassan, de egyre többen kióvakodtak a teremből. Én persze vagyok az a mazochista alkat, aki ha már belekezdett, a végére akar járni, hogy hova fut ki a koncepció, bár sejtettem, hogy a végkifejlettől sem leszek sokkal boldogabb.
És végül magáról az est névadójáról, Vancsó Zoltán képeiről. Ahogy már az első alkalommal is írtam, a képei engem nem igazán fogtak meg, de ez egyéni ízlés kérdése. A vicc az, hogy ma este egészen biztosan lett volna néhány képe, ami tetszik. Ha... láttam volna őket... de valami olyan technikával dolgozott, gyaníthatóan utólag és nem a felvételek során, amik már-már olyannyira áttetszővé, ködszerűvé, elmosódottá tették a képeket, hogy csak itt-ott sejthettük, valójában mit is ábrázolhatott. A horhos projekt elnevezés persze sejteti a témát, dombok közt futó völgyeket képzeltem a vászonra és kicsit olyan érzésem volt, hogy egy festő munkáit csodálom. Ha ebből az aspektusból néztem volna, akkor igenis jó kis festmények sorjáztak a filmen, de ezek fotók voltak, amelyekről én megint nem tudtam meg semmit, azon túl, hogy a művész nemcsak a kamerát, de a modern kor vívmányait, a photoshopot és a slideshow-szerkesztőt is mesterien kezeli. Nem állítom. Gondolom. Ha nem így van, meaculpa etc. De ezt az érzést keltette, és ezért nem tudtam sehova tenni magamban az estét.
Hogy értsétek, miért fárasztott le a végtelenségig a majd két órás műsor, álljon itt gyenge példaként két kis videó. Ugyanazok a képek eredetiben és elmosódottan. Utóbbit két órán keresztül skubizni kínzás. (Ráadásul a rendelkezésemre álló egyszerű kis programmal messze nem tudtam úgy eltorzítani a képeket, mint ahogy a profik csinálják. Apró megjegyzés, annyira belassítani sem tudtam, mert egy-egy kép kb. 30 mp alatt úszott át a másikba.) Amikor végig olyan érzésed van, hogy otthon felejtetted a szemüveged és csak azért nem látod a vásznon futó cselekményt. Idegesítő. Holott az alkotók szándékai szerint az élménynek engem hozzá kellett volna segítenie ahhoz, hogy az este végére megnyíljon az az ösvény, mely engem, a nézőt és hallgatót önnön belső tájaim feltérképezésében is segíthet. Mit mondjak, eltévedtem...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)