2013. szept. 26.

mai morgós...

1, Reggeli tv-zés... mindig is tudtam, hogy káros az egészségre... szociológus védi az elítéltek érdekeit egy készülő törvénytervezet kapcsán, mert micsoda dolog, hogy szegényeknek esetleg nem járna az edzőterem meg az internet... micsoda világ, nahát, talán még dolgozniuk is kéne és fizetni a szolgáltatásokért ... skandallum...
közben arra gondolok, ők ott nem szanatóriumban vannak BMG, és akit kiraboltak, fejbe vertek az is fizet a tv-műsorért, edzőtermi bérletért, hoppá még olyan apróságokért is, mint orvosi ellátás, ami odabent ugyebár szintén alanyi jogon jár, mint a meleg, az étel, meg a világítás is... idekint meg leginkább csak a szánk jár, sokszor az is némán tátogva, főleg, ha ilyen riportokat hallgatunk a tv-ben
és szegények így hogyan vezethetőek majd vissza a munka világába?
hát úgy édesem, hogy odabent dolgozva megtanulják, hogy az élet pénzbe kerül, sok pénzbe, amiért meg kell dolgozni, nem pedig elvenni a másét, aki szintén nem a lottón nyerte és esetleg a gyereke vagy a haldokló anyja temetésére félretett pénzét léptették meg "szegények", akiket most sajnálnunk illene.

2, na az előbbieket szinte lerázva magamról, mint kutya a vizet... ballagok a dolgozóba. Korán reggel a kutyával sétálni indulva láttam a postaládába bedobva a Válogatás magazin legfrissebb számát, de kulcs nem volt nálam, no problem, majd munkába menet kiveszem, jól jön majd a buszon olvasgatni. Ahha... kinyitom a postaládát és ... volt - nincs... valaki az utcáról a levélnyíláson át kihúzta az amúgy nem olcsó kis tenyérnyi újságot. Hálás köszönet ezúton is.  Az illetőnek is legyen ilyen jó napja!

Ezek után nyilván örülnöm kellene, hogy a délelőttöm és nem kevés pénz ráment egy olyan dolog elintézésére, ami a kiötlése pillanatában is baromság volt, azóta is csak gyűlnek az ellenérvek, de valaki úgy döntött, ez az év ötlete, kötelezzünk rá egy csomó hülyét, akinek úgysincs más választása, mint engedelmeskedni. Nevezetesen a pénztárgépet dicsőítem momentán, meg azt, aki lecserélteti a másfél éve vett újat, mert majd online hú de facántos  lesz a világ... Ember... meghallgatnám, amikor megmagyarázod, hogy ezt miből gondolod... csendben jegyzem meg, a mobil-internet kapcsolat árát csak hozzácsapom az amúgy is filléres havi rezsihez, mi az nekem... aztán majd szentségelek, amikor a rendszer kapacitása nem bírja az iramot és írhatjuk kézzel a számlát, aztán iktathatjuk, amikor éppen működnek a gépek ... a Balaton Sound idején a megnövekedett igénybevétel miatt egy hétig lényegében nincs internet a fesztivál környékén... most mégis mire számítanak, amikor majd több százezer gép egyszerre akar kommunikálni a nav-val?

Oké, befejezem, pedig még nincs is vége a napnak, de látható.... vidáman telik, mint oly sokszor máskor is...

2013. szept. 18.

Colin és a születésnap

Ma nagy nap van! Három évvel ezelőtt egy viharos éjjelre virradóan, egy Ópusztaszer melletti tanyán tizenegy vinnyogó kis szőrgombócot nyalogatott tisztára a mama. Az egyikük én voltam.
A mama gazdái vakarták is a fejüket, hiszen csak tíz cici várta az éhező kölyköket, valaki „felesleges” volt, talán éppen én. De egyikünkről se voltak képesek lemondani. Aki nem jutott az éltető anyatejhez, azt kecsketejjel, cumisüvegből etették, mindig másikunkat, így egyformán erősek lettünk. Ezt soha nem tudom már meghálálni nekik.
De ennyi kiskutya nem maradhatott velük, hiszen már amúgy is rengeteg állat élt a tanyán, csirkék, kacsák, kecskék, malacok, macskák és sok kutya, úgyhogy egy idő után egyre többet hallottam őket arról beszélni, hogy ennek a sok kis mihasznának új gazdákat kell keresni. Szerencsére annyira nem éltek a világ végén, hogy internetük ne lett volna. Ezt nem egészen vágom, hogy micsoda, de mindenki boldog, ha van neki ilyen, úgyhogy nyilván jó dolog. 

A gazda fényképeket csinált, az egyiken engem tartott kezében a felesége, aztán vártunk… hetekig… és a testvéreim szép lassan kezdtek eltünedezni. Először nem is volt rossz, mert sokkal többet tudott velünk foglalkozni a mama, aztán furcsa lett, mert hiányozni kezdtek a nagy bunyózások, amikor mindannyian egymás hegyén hátán viháncoltunk. A végén már csak ketten voltunk az egyik tesómmal. Akkoriban már az összes többi kutya is minket „nevelt”, azt mondták, már elég nagyok vagyunk, hogy megtanuljunk viselkedni és ne szemtelenkedjünk az idősebbekkel. Pedig akkor még csak kilenc hetes voltam.
Aztán az egyik reggel izgatott készülődés volt már megint. A legutóbbi ilyen alkalomnál egy tesóval megint kevesebb lett a háznál, úgyhogy sejtettem, hogy már megint valami ilyesmi történik. Kicsit izgultam, hogy engem visznek-e vagy Nudlit, az utolsó tesómat. Nem ez volt a neve, mert igazából egyikünknek sem volt neve, csak én gondoltam róla, mert kisebb volt, mint én. Nem is tudtam, hogy akarnék-e menni, ha engem választanának. Jó volt nekem itt. 

Emlékszem, egy szombati nap volt. Azért emlékszem ilyen jól, mert olyankor a kétlábú családból mindenki otthon volt, a gyerekek is és a gazda is. Aztán el is feledkeztem az izgatottságról, mert Nudli kergetni kezdte az egyik macskát és ez jó mulatságnak tűnt, én is szaladtam utánuk. Aztán megjelent a gazda a kertben és azt hittem, ki fogunk kapni, mert Cirmos családtag volt, az emberkölykök nagyon szerették, és nyilván nem volt tőlünk rendes dolog, hogy meghajkurásztuk. Bár, nagyon élveztük.
De a gazda nem kiabált velünk, hanem a kertajtóhoz ment, amin túl ott ácsorgott három kétlábú. A legmagasabb volt a legfiatalabb, aztán volt ott egy nőstény is, aki izgatottan mutogatott felém. A legjózanabb lehetett annak a másik falkának a vezére, mert ő mancsolt össze a gazdával. Beszélgettek egy kicsit, aztán kijött a gazda felesége is és ránk mutatott… Nudlira és rám. Az a másik főnök valami olyat kérdezett, hogy melyikük volt a képen, és akkor a gazda felkapott engem a földről. Kicsit váratlanul ért, össze-vissza kalimpáltam a lábaimmal, mire a nőstény felém nyúlt és megsimogatta a buksimat.
-Szia, szépségem! – súgta nekem és kicsit könnyes volt a szeme, amit nem igazán értettem. Miért mond nekem ilyen kedveset, ha közben mindjárt sírva fakad? Ilyen nehezére esne? A többiek közben megint lemancsoltak, némi papírdarabkák is gazdát cseréltek, amire azt mondták már régebben is, hogy pénznek hívják, és hogy a pénznek nincs szaga. Hát, ez butaság. Én megszagoltam, és büdös. 

Szóval, a gazda zsebre gyűrte a pénzt, aztán megborzolta a fejemet. Azt mondta, legyek jó és a nőstény kezébe nyomott, aki úgy ölelt magához, mint valami törékeny holmit, nem is törődött vele, hogy az ő ruhája is olyan szagos lesz, mint amilyen én voltam. Hát istenem, egy boldog kiskutya mindig koszos, ezt mindenki tudhatja. Én pedig eddig boldog voltam. És koszos, nyilván. Még megijedni sem volt időm, mert már megint simogatni kezdett és a fülembe dünnyögött mindenféle bolond dolgokat, a felét se értettem, de barátságosan, kedvesen hangzott, szóval hagytam, ha ez neki ilyen fontos. Végül is, nem volt kellemetlen. Aztán beült velem valami négykerekű dobozba, és a többiek is bezsúfolódtak utánunk. Fura egy hely volt. A nő egy nagy dobozt húzott maga mellé és bele akart ültetni, de hát tény, hogy nem voltam egy sovány kis mitugrász, szó mi szó, a fenekem fennakadt a doboz szélein. Ezek meg úgy nevettek ott, mint a bolondok, aztán kaptam egy puszit a fejem búbjára, úgyhogy én is vidáman néztem milyen lököttek ezek az új gazdák. 

Már kifelé zötyögtünk a földúton a város felé, amikor éreztem, hogy ettől a zötyörgéstől felkavarodik a gyomrom. Lehet, hogy nem kellett volna reggelizni, vagy nem olyan mohón, de hát én nem tudtam, hogy ma még utazni is fogok. Aztán eszembe jutott Nudli, hogy most ő ott maradt egyedül, és nem tudtam, hogy ettől neki jó lesz vagy nagyon rossz, de ez a nagy gondolkodás meg a rázkódás együttesen már sok volt. Mondjuk ki, kidobtam a taccsot. A kétlábúak ettől már nem voltak olyan vidámak, de javukra legyen mondva, egyikőjük se reklamált miatta. A nőstény egy nagy papírba csomagolta a reggelimet, ami még eléggé hasonlított arra, amit korán reggel felhabzsoltam, aztán megálltunk valami nagy jószagú doboz mellett és abba beledobta, közben fintorgatta az orrát. Azt mondta, huh,de büdös, pedig én éreztem, hogy volt abban valami finom is… ezek szerint az ízlésünk nem igazán egyezik.  

Aztán hazáig már csak simogatott, és a többiekkel arról beszélgetett, hogy milyen nevet kéne nekem adni. A legfiatalabb irányította a zörgő dobozt és elég mogorva volt, amit nem értettem akkor még, de olyan dinnye neveket mondott, ami teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem egy ilyen komoly kutyának való, mint amilyen én voltam már akkor is, és főleg, amilyen később lettem. Mogyoró… na most őszintén… én, mint mogyoró, amikor mára majdnem negyven kiló vagyok?  Oké, a színem talán hasonlít, de ilyen alapon mind a tizenegyen lehettünk volna Mogyorók. És tudom, mert hallottam, hogy az egyik tesóm Cézár lett, a másik meg Liza… azért ezek sokkal normálisabb nevek. 

Szóval ez a mogorva gazdi… nem értettem, miért ilyen, ha rólam van szó. Ha nem akarta, hogy legyek, akkor miért van itt? És miért nem akart engem? …Útközben erre is választ kaptam. Hát, képzeljétek, kiderült, hogy volt egy kutyájuk, akit Morgannak hívtak, és őt nagyon szerették, de Morgan már öreg volt és még nincs egy hete sem, hogy az örök vadászmezőkre költözött. És ez mindannyiuknak nagyon fájt, talán a legfiatalabbnak a legjobban, és ő nem akarta, hogy valaki ilyen gyorsan átvegye annak a Morgannak a helyét. Oké, az ilyen helyzettel már tudok kezdeni valamit! – gondoltam magamban, aztán megérkeztünk Haza, ahogy ők mondták, és én hirtelen el is felejtettem, hogy terveket akarok szőni a meghódítására. 

Kiszálltunk egy nagy kertben. Hú, ez klassz – néztem körül, aztán szaglásztam egy kicsit és pisiltem, amitől ők nagyon boldogok voltak. Mondjuk én is, mert már nagyon kellett, csak nem tudtam, hogy abban a zörgő dobozban hogy végezzem a dolgom, mert a nőstény ölébe már mégse lehetett, nem igaz? Aztán elindultak be a házba és én hirtelen nem is tudtam, hogy nekem szabad-e oda bemennem, de az új mamám (mert addigra eldöntöttem, hogy őt annak fogom tekinteni) kedvesen hívott, hogy: gyere kincsem! Hát, lehet ennek ellenállni? Felugráltam a lépcsőn, ezek meg ott vitatkoztak mögöttem, hogy ezt nem kéne hagyni, mert még kicsi vagyok és ez nem jó a gerincemnek, de én addigra már a lépcső tetejéről néztem, hogy mire várnak. Aztán amikor kinyitották az ajtót, úgy mentem be velük, mint aki hazaérkezik. Ott már éreztem, hogy miről beszéltek útközben. Igen, itt tényleg lakott egy kutya. Éreztem az illatát és ez megnyugtatott egy kicsit, mert azért szó mi szó, hát nem voltam egész nyugodt, hogy mit is fogok én csinálni ezek között a hatalmas kétlábúak között egyedüli kutyaként. 

Odabent a colos mogorva eltűnt, aztán átöltözve keveredett elő egy szobából, amit becsukott előttem, hogy oda nem szabad bemenni. Ha tudtam volna, vállat vontam volna, mert ki akar abba a kis lyukba bemenni, amikor idekint sokkal nagyobb hely van? Erre leült a kőre és mutogatott valami puha hely felé, ami úgy nézett ki, mint egy … nem is tudom… mint az a hely, ahol születtem, csak ez kicsit kisebb volt. Azt mondta, ez az ágyam. És volt benne valami puha, szőrös valami, aminek határozottan kutya szaga volt, pedig isten bizony nem élt. Ő azt mondta rá, hogy ez az első játékom, én meg ráhagytam. Később megtudtam, hogy annak az öreg kutyának a játéka volt, csak ő már nem sokat játszhatott vele, de itt hagyta nekem a szagát, amitől nem éreztem egyedül magam a kétlábúak új világában. És ez jó volt. 

Adtak nekem vizet meg valami apró kis bogyókat, amiknek egész jó íze volt. Vagy csak nagyon éhes voltam, mert aznap csak reggeliztem, és az is ugyebár kijött belőlem azon a rázós úton. Közben a mamám valami papírokat lapozgatott, aztán megint elsírta magát, a férfiak meg nem tudták, mi a baj. És akkor mutatta nekik a papírt, hogy az igazi mamámnak az egyik rokona az ő régi kutyájuknak is a rokona volt. Micsoda véletlen! – mondta a gazda és összekócolta a séróm, mintha én tehetnék erről az egészről. De abban a pillanatban meglett a nevem, amin egész úton vitatkoztak, és én már azt hittem, örökre úgy fognak hívni, hogy Gyereide! De most ennek a nagy-nagybácsimnak köszönhetően Colin lettem. Elmondták egy párszor, nyilván, hogy megjegyezzék, mert nekem elsőre is lejött, hogy mostantól így fognak hívni. És tulajdonképpen tetszett is. Colin… ez egy jó név, egy nekem való név. 

És ha érdekel, hogy hogyan folytatódtak a napok az új családommal, akkor majd elmesélem azt is, de most bocs, megyek ünnepelni, mert hát mégiscsak az én szülinapom van, vagy mi a szösz… nem hagyhatom, hogy nélkülem egyék meg az összes csirkecombot! Na, mancsos üdv mindenkinek! Majd még jelentkezem…  Colin

2013. szept. 11.

Colin morgolódik

Na, egyezzünk meg benne, hogy azért a gazdival végigmenni az utcán nem fáklyásmenet! Tegnap este is…
Már ott kezdődött, hogy nadrágos gazdi nem akart sétálni menni, ezért mindenféle ravasz praktikákkal – úgymint „Nagyon jól áll neked ez a rövidnadrág! Mintha fogytál volna!” – rávette szoknyás gazdit, aki most tényleg rövidnadrágban volt, hogy helyette ő vigyen le. És mint mindig, ha ő veszi kézbe a pórázt, a park felé mentünk. Ami egyébként nem baj, mert reggelenként mindig ugyanaz a banda van odalent, de esténként egy csomó új haver… és főleg havernő. Szóval, tegnap is elbóklásztunk a futtatóban, tettem a dolgom, aztán amikor két végeérhetetlen mondat között észrevette végre, hogy ott szobrozok mellette, megkönyörült rajtam és inkább sétálni mentünk. 

Odakint Rami, a németjuhász lány próbált rávenni, hogy hancúrozzak vele egy kicsit, de hát nem képzelhette komolyan, hogy ott mindenki szeme láttára eldobom az agyam az egyébként tényleg nagyon formás tappancsai láttán. Győzött az angol hidegvérem és némi közös szaglászással letudtam a közösségi programot. A végén még gazdi unta meg, hogy nem ugrabugrálok, mint egy szédült kölyök, és hazafelé indult velem, hogy biztosan fáradt vagyok. Fáradt, én? Könyörgöm, mi a fenétől lettem volna fáradt? Attól a kis sétától fent a Normafánál, ahova kölyökgazdi vitt fel délelőtt? Még mindig nem értik, hogy az erdőben barangolni nekem nem fáradtság, hanem felüdülés… 

Na, mindegy is… hazafelé vettük az irányt, és már akkor tudtam, hogy valami gubanc lesz, ahogy a zebra felé közeledtünk. Gazdi ugyanis már nekem is agyalágyult gügyögésbe kezdett, hogy asszongya: Nézd, micsoda édes kis kölyök! Gyere, megnézzük!
Ugyanis a zebra túloldalán egy három hónap körüli fajtatársam közelgett. Oké, elismerem, aranyos volt, de hát most őszintén, melyik kölyök nem az? De azért ennyire elgyengülni tőle? Persze, gazdit ismerni kell, őt minden ilyen kis vakarcs leveszi a lábáról. Emlékeim szerint, annak idején én is. 

Szóval, én továbbra is jólnevelten lépkedtem a lába mellett, mert valamilyen oknál fogva a tény, hogy póráz nélkül is jól neveltebbnek tűnök, mint sokan pórázon, őt valamiért nagyon boldoggá teszi, és hát hadd legyen meg ez a kis boldogsága a mostani ínséges időkben. A vakarcs családja pedig ott toporgott és várta, hogy közelebb menjünk. A legmagasabb kétlábú ájuldozott, hogy milyen szép vagyok, mire gazdi először büszkén kihúzta magát, mintha neki mondták volna, aztán leguggolt a kis fityeszhez és összevissza borzolta a bundáját. Ott gügyögött neki, ahogy csak nekem szokott, és ez roppant rosszul esett. Na, mindegy, én mint mondtam, egy jól nevelt kutya vagyok. Ott az utcán nem róttam fel neki a dolgot, és hát ismerem magam annyira, hogy otthon meg már nem is fogom, mert nem vagyok haragtartó, meg hát vacsoraidő is lesz, olyankor meg mit struccoljak,amikor éppen pörköltszaftot csurgat a száraztápomra. 

Amúgy egy fura család volt. Volt köztük méter alatti is és velük nem tudom miért, de nem igazán tudok mit kezdeni. Illetve hát annyit, hogy megugatom őket, de ezt meg gazdi nem szereti, olyankor a fejemre koppint, hogy nem szabad. De mit csináljak, ha egyszer olyan furák. Mert kicsi, mint egy kutya, de nem az, embernek se elég nagy, én meg megugatok mindent, amit nem igazán értek. Ez van.
De ezeknek nem vette el a kedvét a barátkozástól még az sem, hogy azon a szép, pincemély hangomon mondtam pár keresetlen szót. Azért csak elmondták a gazdinak, hogy azért vártak meg, mert olyan szépen jöttem mellette és feltétlenül meg akarták kérdezni, hogy ezt hol tanították nekem. Mert akkor ők is oda fognak menni a fityesszel, mert azt még én is láttam, hogy a kis nudli hármójukat is elhúzta. Elég viccesen is néztek ki. 

Na, akkor gazdiból megint kitört a büszkeség – én nem értem, ha vele vagyok, állandóan büszke valamire, pedig csak teszem a dolgom, nem nagy ügy – hogy én bizony nem kutyaiskolában tanultam, amit tudok. Mondjuk, ez így azért egy méretes csúsztatás, mert engem is elcipelt egy ilyen suliba még kiskoromban. Mellesleg jó hely volt, nem is értettem, miért nem mentünk egy idő után, mert sok jó fej volt ott, akikkel lehetett játszani, meg egész idő alatt virslikarikákat dugdosott a számba két fejsimi között. De végül is, az is igaz, amit mondott, hogy volt már a családban régebben egy ilyen négylábú – néha eleinte még nekem is azt mondták, Morgan – és ő sokat járt suliba, aztán, amit ott tanultak, azt nekem is megtanították. Na jó, mondjuk, hogy így volt. De a gazdi becsületére legyen mondva, azt is hozzáteszi mindig, hogy én gyárilag is nagyon okos kutya vagyok, sok okosságot magamtól tudok, ösztönösen. Ezzel nem egészen értem, mit akar mondani, de biztos így van, ha mondja, és ettől az információtól a legtöbben ájuldozni szoktak, úgyhogy biztosan jót jelent. 

Az egész találkozásban csak az zavart, hogy a gazdi közben folyamatosan annak a vakarcsnak a fületövét simizte, amit ugyebár az én kiváltságom kéne, hogy legyen. Mármint nem az, hogy én vakarásszam a kis bolhást, hanem a gazdi csak engem vakarásszon. Persze azok meg engem akartak simizni, ami addig egészen rendben is volt, amíg a méter alattinak is eszébe nem jutott, mert akkor muszáj volt megint ugatnom. De  ezeknek ugathat az ember kutyája, … kutyába se vettek. 

És mit érdekelt engem, hogy azt a másikat Bóbitának hívják? Hehe, azért gazdi itt besült rendesen, mert ezek után még képes volt rákérdezni, hogy Bóbita lány vagy fiú? Ezt én már a  zebra túloldaláról megmondtam volna neki és akkor nem égett volna, amikor felvilágosították, hogy egy Bóbita, akit egy tündér után neveztek el, az nyilvánvalóan lány. Hiába na, még a gazdinak is sokat kell tanulnia.
Szerintem még mindig ott ácsorognánk és gazdi roppant okosakat mondana, például arról, hogy hozzák csak a vakarcsot a parkba a kutyák közé, mert annál jobban nem szocializálódhatna… ez is milyen hülye szó… ha nem fordulok el a díszes kompániától a sarok felé, hogy ideje lenne vacsorázni menni. Szerencsére gazdi is elég jól van idomítva, ért a testbeszédemből és végre elköszönt. Mondjuk, azt felesleges volt hozzátennie, hogy majd a parkban találkozunk. Bár, ha Bóbita egyszer csak nagylány lesz, még valami jó is kisülhet a dologból…