2013. nov. 28.

DugóDani

Na, végre összejött! Elmentem megnézni Alessiáék új családtagját, mielőtt még ivarérett pasi lesz. Na nem, még csak 10 hetes és kb. úgy néz ki, mint az első képen, mert persze fényképezőgépet vinni elfelejtettem, bár amilyen kis fürge ürge, úgyse tudtam volna egy tisztességes képet csinálni róla.

Vagy Károly miatt, aki - ha valaki nem tudná - Charlie, a golden. Aki rettentő féltékeny. Eddig is igen viharosan üdvözölt, de most egészen oda volt, hogy láthatóan nem(csak) miatta érkeztem. De mert én egy rendes Golden vagyok, azért pracliztam az öreg fiúval, meg gyömöszöltem a buksiját, ami igen fárasztó, mert olyankor őfensége elterül a kövön, ami az én nehezen hajló derekammal már messze van.

Na, de térjünk vissza Dugóhoz, aki amúgy Buddy, de szerintem akkor is dugó, vagy ahogy a saját gazdája aposztrofálta, seggdugasz. Mert az, de az édesebbik fajtából. Barátságos, bujós, vidám, mert hát milyen is legyen egy kölyökkutya. Egészen elképesztő módon apportírozik, és már azt is tudja, hogy a gazdi ölében ücsörögve nem mászunk fel az asztalra, még ha ott éppen mézeskalácsot is rejt egy illatozó doboz.
Azon jót kacarásztam, hogy új családjában mostanában tudatosult csak, hogy ha megnő, akkor azért valahogy így fog kinézni, hacsak nem járnak vele majd kozmetikushoz. Na igen, ez az az eset, amikor ha az embernek éppen nem volt valami problémája, akkor csinál magának. De Dugó szerintem bőven lesz olyan aranyos, hogy ez viszonylag csekély ár legyen cserébe.

Írhatnék hosszú élménybeszámolót a két ebedliről, akik azért rendesen felforgatták a család nyugis életét, már csak azon egyszerű oknál fogva is, hogy egy fél kilós és egy majd ötven kilós kutyust kell összeszoktatni úgy, hogy az egyik ne őszüljön meg idejekorán, de a másik is túlélje. Mert Dugót nem kell ám félteni, rendes gyerek, ott bosszantja az öreget, ahol éri, Charlie meg még nem volt olyan helyzetben, hogy osztozkodnia kelljen szereteten, gügyögésen, játékon vagy éppen egy finom falaton. Mondom... írhatnék, de nem írok... egyrészt, mert az alatt a másfél óra alatt, amíg ott voltam, csak apró töredékét láttam kettejük kalandjainak, másrészt erre való a gazdi (aki viszont mostanában eléggé be van havazva); és nekem sem szabad megfeledkeznem arról, hogy Colinról is írnom illenék időnként.
Annyi mindenesetre bizonyos, hogy ez a kis idő is elég volt, hogy kedvet kapjak megint a bébizéshez, úgyhogy nem is baj, hogy ilyen zergekergető hideg van odakint és Colin már nyüzsög, hogy menjünk egy kicsit összefagyni, mert ettől legalább megjön a józan eszem.
De azért... Dugó... akarom mondani, Buddy ... nőj nagyra! ... és mint tudjuk, a nagyság legtöbbször nem mérhető centikben.

2013. nov. 1.

November 1. kapcsán *frissítve



Hát, ez van… apai nagyszülők sírja még rendben. Csendes elfogódottság van bennem minden alkalommal, ha oda megyünk, de semmi igazi mély érzelem, hiszen nem is ismertem őket. Aztán az anyai nagyszülők sírjánál menetrendszerűen szorul össze a szÍvem. Addig kellett volna mennem hozzájuk, amíg éltek. Hosszú évekig én voltam az egyetlen unokájuk, aztán én maradtam az első… és ez kivételezett helyet jelentett. Volt egy fantasztikus almafájuk, a szabolcsi jonatán alma sehol nem volt ehhez képest. És már nagy ló voltam, de az első almát a fáról minden évben elrakta a nagyapám, mert az az enyém. Aztán sorban az összes unoka megkapta a magáért, végül szabadrablás, aki legközelebb volt, vitte a termést. Én meg botrányosan ritkán mentem, mert első volt a szerelem. Most meg a falba verem a fejem. De legalább van egy csomó gyönyörű emlékem róluk, amitől nemcsak november 1-én gondolok rájuk, hanem évközben sokszor. Tudom, hogy ez sem pótolhatja az elmulasztott találkozásokat, de azért jó arra gondolni, hogy milyen igaza volt nagyapámnak, amikor azt mondta, csak az hal meg, akit elfelejtenek. Hát, őket tuti nem felejtem el soha! Kár, hogy mégsem tudom már megsimogatni a kezüket, puszit nyomni az arcukra, vagy csak odabújni a nagymamai köténybe.

Apósom sírja egy más tészta. Amíg élt, nehéz embernek tartottam, nagyon nehéznek. De a halálával olyan helyzetbe hozott minket, amit életében talán nem érhettünk volna el. Azt hiszem hálás vagyok neki, amiért gondoskodott rólunk, még ha esetleg nem is így tervezte. És hálát adok egy felső akaratnak, amiért a fia nem rá hasonlít. Sem külsőleg, de leginkább belsőleg. A férjem jó ember! Az apja a maga módján volt az, de szerintem csapnivaló férj és apa volt. De ezzel nem nekem kellett megküzdenem, úgyhogy nem török pálcát felette. Egy kapcsolatban amúgy is szerintem az ember aszerint is kap, ahogy nyújt…
Szóval hozzá ha felmegyek, akkor nem igazán miatta megyek, sokkal inkább a férjem miatt.

A nagyfiam nem akar feljönni a nagyapja sírjához, amit megértek. Csak azután született, hogy a férjem édesapja meghalt, nem ismerte, nem kötődik hozzá. Ráadásul a síron a név az ő neve is, és ez szerinte mélységesen deprimáló. Amúgy sokat poénkodunk a sírkövön, ami lehet, hogy nem túl elegáns dolog egy temetőben, de ha egyszer… az apósomat Györgynek hívták, és a sírköves úgy véste ki a nevet, hogy az o betű felett két kis kerek lyuk az ékezet, tisztára, mintha leselkedne valaki. Képtelenség ettől elvonatkoztatni, úgyhogy minden látogatásunknál megpaskolja a férjem a felirat felett a gránitot, ha már életében nem lehetett ilyen közvetlen az apjával.

Jaj, tudom, ez így most hirtelen kicsit furcsa váltás lesz, de Mindenszentek napja alkalmából nem fogjátok kitalálni, min sírtam el magam. Nagyszülők nálunk, beszélgetünk, égnek a gyertyák, de nem a halottainkra emlékezünk, csak ami éppen eszünkbe jut. Gondolok egy hirtelent, előkapok egy házilag készült dvd-t, a borítón a gyerekek (és a kutya… az előző)… mondom, nézzünk egy kis unokásat! Most úgysincsenek itt, hogy tiltakozzanak. És elindítom…. Morgan kutyánk életéről a képválogatást, merthogy az volt, csak a gyerekek összezavartak a borítón. És még mondja valaki, hogy nincsenek véletlenek! 

Morgan már három éve nincs velünk, de előtte 15 évet töltöttünk együtt pici kölyök korától a végelgyengülés napjaiig. És az utolsó év kockáit látva, bevallom, eltörött a mécses. Annyi csodás emlékünk van róla, amit picit elhalványított az utódja, aki már három éve velünk van. De most tíz percre visszakaptuk az öregfiút, itt volt velünk, éreztük az izgatott lihegését, a szőre puhaságát, a mindenek feletti szeretetét. És meglepően fájdalmas volt látni az öregségét, ami akkor, vele együtt megélve, fel sem tűnt. És az utolsó kocka, amikor a kocsiban hasal… tíz perc múlva pedig a karjaink között elaludt…örökre. Szóval, ezen muszáj volt sírni egy kicsit. És remélem nem tartja senki kegyeletsértőnek, hogy ezt így Halottak napja kapcsán meséltem el. Szerencsés család vagyunk, nekünk hosszú ideje „csak” ő volt a veszteségünk. Mert családtag volt ő is.

És kénytelen vagyok frissíteni a bejegyzést, mert közben olvastam valamit, amit egész egyszerűen muszáj megosztanom veletek is. Minden szavával egyetértek. Köszönet érte a demenyakotsog.cafeblog.hu-nak és Judit-nak ismeretlenül is.

 "Halottak napja nem egy kényszer, hogy temetőbe menj, nem egy kirakat napja az emlékezésnek, hanem egy lehetőség, hogy megállj, gyertyát gyújts és azt mondd:
“Minden nap hiányzol…“
Mindegy, hány lába volt a veszteségednek, kettő, négy vagy akár három mint Sanyinak…a fájdalom nem tesz különbséget.
Gyújts egy gyertyát, emlékezz a legkedvesebb pillanatra, mert ez a nap lehetőség, hogy ők még tovább éljenek…egy történetben, egy fényképen, vagy ebben a blogbejegyzésben…”