3 évvel ezelőtt azt hittem a szívem szakad meg december 6-án reggel. Morgannal tartottunk az állatorvoshoz, hogy örök búcsút vegyünk tőle, mert már nem akartuk, hogy tovább szenvedjen. Ez a kép akkor készült, és ahányszor ránézek, annyiszor szorul össze a szívem, mert a kép alapján csak egy öreg kutyust látok, tele bizalommal, mert a családjával autózott. Az nem derül ki ebből a képből, hogy már úgy kellett kézben elvinni a kocsiig, hogy már nem tudta végezni a dolgát, pedig nem bántuk volna, ha akárhol teszi is.
Aki szereti a kutyáját, annak is szembesülnie kell a kegyetlenül nehéz döntéssel, amikor el kell őt engedni;
... és bár így leírva talán rosszul hangzik, de bármikor merem vállalni a véleményem, hogy ha kutyásnak vallod magad, akkor újra hazaviszel egy kis négylábút, egyszerűen, mert muszáj, és lehetőleg minél hamarabb. Én is azt hittem, hogy idő kell, amíg erre rá tudom szánni magam, de borzasztó rossz volt hazamenni az üres lakásba, úgyhogy december 11-én beköltözött hozzánk Colin. Nem Morgan helyett, nem őt pótlandó, mert arra a kis vakarcs úgyis képtelen lett volna. 15 év nagy idő, rengeteg emlék, szépek és kevésbé szépek, érzések és hangok kísértik ilyenkor az embert. Nem felejteni akar, csak a fájdalom csillapítására törekszik, és ezt a szerepet az új jövevény hiánytalanul biztosítja. Aztán telik az idő és azon veszed észre magad, hogy Morgan emléke mellett a szíved már ezé a kis terroristáé, aki imádja tépni a papírt és a fülhallgatót, a távirányító a mániája és a strandpapucs, de a dugi nasi vagy a szőlőzsír sem rettenti el. És neveled, de haragudni nem tudsz rá, hiszen baba még, próbálgatja kis oroszlánkörmeit, hogy egy kis képzavarral éljek. És idővel meghálálja a törődést és igazi társsá válik.
3 éve történt, de mintha tegnap lett volna, hogy az öreg puttonyos nemcsak vitt, de hozott is boldogságot a családba.
