2017. szept. 16.

4 nap kórházban, avagy a mai magyar valóság első kézből a tb-ellátásban



Ember tervez... A dolog úgy kezdődött, hogy elindultam a férjem receptjeiért. Na igen, ez így nem teljesen igaz. Úgy ébredtem, mint máskor. A napi rutinnal vittem a kutyákat a parkba. Hazaérve leroskadtam a fotelba, hogy elkortyoljam a tejeskávémat. A világ szép volt ... és forogni kezdett. No, gondoltam, megmérem a vérnyomásom. Az út a szekrényig meglehetősen kanyargósnak bizonyult, pedig csak alig három méterről volt szó. Hiába tudtam, hogy két pont között a legrövidebb út az egyenes, az én utamban voltak kilengések. A vérnyomásom normális volt, talán csak egy picit magasabb, mint máskor. Úgy döntöttem, semmi baj, végig dőlök az ágyon, kicsit hagyom lassulni a ringlispíilt, aztán folytatom a napom. Simogattam a négylábú, szőrös és segítőkész ápoló személyzetet, és egy idő után tényleg úgy éreztem, a világ lelassult körülöttem, ideje, hogy én is felszálljak a körhintára. Összeszedtem magam és útnak indultam a háziorvoshoz azokért a receptekért, amiről korábban szó volt. Útközben a járásom újra kissé félrehordott, de koncentráltam erősen, így gond nélkül célba értem. Ha már ott voltam, gondoltam, megemlítem a reggeli incidenst. Az orvos v érnyomást mért, ami már meglódult olyan magasságba, ahová sosem szokott. A csukott szemmel végzett gyakorlatokon is elvéreztem, úgyhogy hamarosan a kezembe nyomtak egy sürgősségi neurológiai beutalót. Utólag némely ismerősök kissé rosszallóan emlékeztek meg az orvos  lazaságáról, amiért egyedül engedett utamra, a történelmi hűség kedvéért mondta ő, hogy kérjek meg valakit, aki elkísér. Az én makacsságom vitt magamban a János kórházig, no meg a 61-es villamos szinte háztól házig. A szakrendelésen közölték, hogy műszeres vizsgálatokat csak osztályos betegnek csinálnak, úgyhogy hamarosan lett ágyam is. Szegény férjemet kicsit sokkoltam, amikor felhívtam, hogy ne várjon, mert momentán kórházban fekszem, és hazatérésem bizonytalan ideig elnapolva. Reggel nem így búcsúztunk el. Ilyenkor az ember óhatatlanul is elmereng a világ váratlan bökkenőin, s az arany igazságon, miszerint a baj a legváratlanabb időben és helyen is megtalál.
A szoba ... szép. Napfényes hat ágyas, amelyben pillanatnyilag én vagyok a negyedik beteg. Frissen felújított, ami elsősorban a meszelést jelenti, mert nehéz két egyforma ágyat vagy éjjeli szekrényt találni. Kíváncsi lennék a paplanhuzatba húzott pokróc életkorára, lehet, vetekedne az enyémmel. De tisztaság van, kulcs nélküli szekrények, annyi fogassal, amennyit legutóbb a négycsillagos szállodában sem tettek az akasztósba. A tisztálkodást egyetlen mosdó biztosítja a szobában, a közös fürdő a folyosón található és szinte mindig foglalt. Mint ahogy a betegek részére rendelkezésre álló mellékhelyiség is. De pont a szobánk mellett van a látogatók részére fenntartott wc, így ezt ay problémát máris megoldottnak tekinthetjük. Az ágyak között nincs függöny, az intimitás nem létező fogalom. Ez az egészségügyben egyébként amúgy is alapvetés. Ez talán nem lenne akkora probléma, ha megközelítően azonos problémákkal küzdő betegek heverésznének egymás mellett, de ez sajnos nem így van. A magatehetetlentől a szintenemisbeteg-ig mindenféle beteg előfordul még négy ember között is. A nővér körbemutat a birodalmán és nagylelkűen kijelentheti, választhatok ágyat. Az ötös a szerencseszámom, legyen az!
Tagadhatatlanul hamar foglalkozni kezdenek velem. Vérvétel, ekg, koponya-ct, branül a kézbe, infúzió. Még utcai ruhában vagyok, odahaza a család férfitagjai tanakodva állnak a szekrények előtt, mit is kell ilyenkor összehordani az asszonynak, de már benne vagyok a gépezet legmélyebb gyomrában. Ez most kifejezetten hízelgő és megnyugtató. Még ebédet is kapok. Az egyik nővér valahonnan repi műanyag kanalat és villát kerít, amíg a család hozza a hazait. És egy kimosott joghurtos poharat. Már szabadkoznék, hogy majd iszom az üvegből az ásványvizet, amikor mosolyogva közlik, hogy á, ez nem azért ... ebbe az anyagot, ha szolgáltatnám ... vizeletminta, igen. Itt már érzem, hogy bizonyos elemi dolgokban szükséget szenved a kórház. Később kidertül, a helyzet ennél sokkal durvább.
A kórházban egyébként – szerencsés helyzetben – az a jó, hogy előbb-utóbb rádöbbensz, másokhoz képest neked tulajdonképpen nincs semmi bajod. Nem is tudom, hogy foglalhatnám össze az elmúlt napokat, mert egyszerre írhatnék róla a hála, és a döbbenet hangján. Előre bocsátom, hogy a legteljesebb mértékben politikamentesen írok, a puszta tényeket sorolom. Egy olyan helyről, amit nincs szándékomban alázni, hiszen évtizedek óta betegként hűek maradtunk a helyhez, a családunk több tagja túlélte már ott az aktuális egészségügyi csúcsvezetés és kormányzat eszement ötleteit. Születtek és haltak, gyógyultak a falai között a családtagok. Sok dolog az évtizedek alatt sem változott. Mint például az, hogy az emberi tényező mindig meghatározó. Vannak, akik a gyógyítás áldozatos munkájára születtek és vannak, akik bár ezt választották, mégis seprűvel kellene elkergetni a közeléből. Persze, akkor ki maradna, s aki maradna, hogy győzné erővel? Így is kevesen vannak, rengeteg erőt és embert próbáló feladattal, méltánytalanul alacsony fizetéssel. Ez tagadhatatlan és köszönet illeti őket a kitartásért, mert nélkülük nem is tudom, mit kezdene magával (és velünk betegekkel) az amúgy pökhendi szakma.
A beteg ember kiszolgáltatott. Nem tudja mi és miért történik vele, mi lehet a megoldás a bajára. Nincs meg a kellő tudása – miért is lenne -, hogy tudja, hogy a kis fehér vagy éppen színes bogyók mi célt szolgálnak. Bízni kényszerül. Bízni szaktudásban, emberségben. Ebből a bizalomból néha nem sok marad. Senki sem tökéletes. Igen, sokszor azok sem, akikre az életünket bízzuk, de ha a jóindulat érezhető bennük, az számunkra – betegek számára – már maga a fél gyógyulás. Ami az első pillanatban meglepett, hogy az osztályon dolgozó orvosok túlnyomó része a gyerekem lehetett volna. Ahogy drága barátnőm mondja, nekünk már lassan bárki a gyerekünk lehetne, de komolyra fordítva a szót, csupa fiatal doktor, orvosnő kicsit még bizonytalan ítéletére vagyunk bízva. Igaz, segítségként ott áll mellettük a főorvos, egy-egy gyakorlottabb kolléga, de akkor is feltűnő volt a fiatalságuk. Katalin doktornő jutott nekem a rendszerben, kedves, lelkiismeretes és néha picit ijedtnek tűnő. Nem feltétlen miattam, talán inkább a felelősségtudat miatt. Erős a nyomás rajtuk segítő, tapasztalt kollégák híján. Ő is olyan volt, mint egy megrettent gyerek, akitől néha túl sokat várnak. Amúgy jó taktika. Az ember inkább gyorsan meggyógyul, csak ne féljen szegény, nehogy baj lehet.
El kell ismerjem, meglepően gyorsan és szakszerűen láttak el. Őszintén megvallom, nem hittem volna. Kicsit olyan volt, mintha előre megszórtam volna az ellátás útját némi anyagi mannával, pedig esküszöm, nem tettem. Ez azért némi bizakodásra adott okot, hogy talán még nincs minden veszve. De látnom kellett, hogy nem minden esetben van ez így, kicsit olyan szerencse dolga.
Elsőre legyen ennyi a kórházi Sagából, amely idővel szó szerinti szagosba ment át, de erről majd a következő részben. 

5 megjegyzés:

teide írta...

:-( Ismered a mondást: csak beteg ne legyen az ember.
Örülök, hogy viszonylag röpkére sikerült a kirándulásod.

Lazac írta...

Itt hasonló helyzetek vannak, mint ott. Kesztyűjük sem volt a sebészeten, amikor bent voltam..no comment. Képzeld egyszer régen én is jártam így, sürgősség, azonnal neurológia, 5 napig vendége voltam a kórháznak...

Kelemen Éva írta...

Kicsit félve "kontrázok". Hajdú-Biharban és Szabolcs-Szatmár-Beregben volt rálátásom az itteni egészségügyre. Itt közel sem annyira tragikus a helyzet, mint Budapesten. Talán itt még valamivel jobban itt tudták tartani az érdemi munkaerőt. Nyilván Budapest és vonzáskörzete sokkal nagyobb terhet ró az ott dolgozó orvosokra és ápoló személyzetre, így aki csak teheti, repülőre ül, és honvágy ide vagy oda, megpróbál kevésbé embert próbáló helye(ke)n dolgozni.
Nem marad más hátra, meg kell próbálni EGÉSZSÉGESNEK maradni. (Nekem sem sikerült.)

(A bőröndöt meg magunknak kell összekészítve tartanunk, és beletenni az alapvető dolgainkat. Ezt láttam az anyukámtól, de még én sem jutottam odáig, hogy a szekrény oldalába behelyeztem volna a saját kis bőröndömet a legszükségesbb dolgokkal.)

Kelemen Éva írta...

Javítás: ..."legszükségesebb" dolgokkal.

Golden írta...

Éva, valahogy így van, ahogy mondod... Budapest csak szereti azt hinni magáról,hogy főváros, de nagyon sok dologban a vidék leelőzi.Sajnos sokszor emberségben is. Ez itt egy nagy daráló, amit naponta és ezer helyen lehet érezni, de az egészségügyben talán a legfájdalmasabban. Én nem a nővéreket szapulom, mert minden tiszteletem azoké, akik azért a nevetséges pénzért ágytálaznak, végzik a dolgukat. De a rendszer rossz, ezt a vak is látja, és egyszerűen képtelenség, hogy nem tudnak vele mit kezdeni. Vagy még rosszabb, ha nem is akarnak. A kisbőrönd összerakásán már én is gondolkodtam, de aztán mindig fellázad a lelkem, talán még nem vagyok olyan rossz állapotban, hogy bármikor szükségem lehessen rá. De mint látjuk, elég ehhez egy pillanatnyi megingás is. Mindenesetre praktikus lenne :) Egyébként családtagok révén én is sok jót hallottam arról a környékről: Sátoraljaújhely, Nyíregyháza... Az ilyen hírek tartják életben az optimizmust, hogy talán egyszer a gőgös főváros is eljut idáig.