Tíz nap a Paradicsomban 10.

Hazamegyünk, de addig még sok minden történik

Éjfél jócskán elmúlt, mire a zsúfolt nap után elnyomott az álom. Hiába na, a sok benyomás feldolgozásához – legalább ideiglenesen – nekem már idő kell. Nem utolsó sorban pedig papírra is kell vetni a nap történéseit, mert még kimaradna valami az élménybeszámolóból. Reggel 9-kor találkozunk, enyhe vigasz, hogy kisfiam se tűnik frissebbnek nálunk. Nehéz időszak van mögötte, a feje talán már a munkája körül jár. A menyünk már dolgozik, ő még megkapta a mai napot, hogy elbúcsúzhasson a szüleitől, hiszen mindenki tisztában van vele, nagyon messzire szakadunk egymástól órákon belül, s ki tudja, milyen hosszú időre. 

Kivételesen nem a szállodában reggelizünk, hanem a mellette lévő kávézóban. Teák sorakoznak a polcon, az egyiken egy tacskó. Lefotóznám, de életlen lesz a kép és ez sajna csak utólag derült ki. Taxival irány az Állatkert. Nemrégiben volt szerencsém visszavedleni gyerekké a Nyíregyházi Állatkertben, és most újult erővel törnék előre a látnivalók felé, de már a kapun belülre kerülve megtorpanunk. Fejünk fölött játékos majmocskák egyensúlyoznak, nem is értem, mi tartja őket a falakon belül, hiszen látszólag könnyedén szökhetnének ki a városba. Olcsó kirándulás a mai, hiszen a cég alkalmazottai és vendégei ingyen vehetnek részt a különböző állatkerti programokon, így aztán tekintélyes összeget spórolunk meg (fejenként 30 dollárt most, és újabb 30-at a River Zoo-nál). Sorra vesszük a mindenkori kedvenceket, a fehér tigrist és az elefántokat. Utóbbiaknál éppen a show kezdetére érünk oda. Nem tudom, hogy a cirkuszi elefántokat hogyan idomítják, nem tudom, hogy ezeket hogyan. De azt látom, hogy ezek az ormányosok szinte vidáman, játékosan adják elő a mutatványaikat, szinte lubickolva a sikerben, s a műsort követő szervezett etetésben. A páviánoknál akkora sziklás terep áll az állatok rendelkezésére, vízesésekkel, kis barlangokkal, amit nyilván irigyelve néznének itthoni rokonaik. Vagy féltucatnyi helyről lehet remekül fotózni őket, s az embernek állandóan olyan érzése van, hogy ez talán már egy új „kifutó”, pedig nem. Amikor a séta végére érünk, szavazhatunk, melyik attrakció nyerte el leginkább a tetszésünket. Természetesen az elefántokra szavazunk, amúgy is toronymagasan ők vezetik a listát. Mert akkor még nem tudjuk, hogy még nagyobb élmény vár ránk. A River Zoo-nál kis csónakokba ülünk és a már bejárt terület részeit nézhetjük meg a víz felől is. Innen azonban a déli ürákban a legtöbb állat nem is látszik, mert kinyúlva pihegnek valahol az árnyékban. De mi így is élvezzük a csónakázást, ami egy kicsit a Jurassic park első részében az autós kirándulásra emlékeztet. Időnként kis mesterséges zúgókon „esik” alá a csónak, hogy egy kis vidámparki hangulatot is kölcsönözzön az utazásnak. Utunk utolsó állomása a pandák lakhelye. Kai Kai és Tai Tai, a fiú és a lány külön kifutókban vannak. Kai Kai állítólag nem is olyan rég még depressziósan tengette mindennapjait. Ebből most semmi sem látszott rajta. Éppen etetési időben értünk hozzá, ő pedig a maga komótos, de magabiztos módján kereste meg eldugott kedvenc csemegéit és jóízűen ropogtatta a nagyszámú nézőközönség legnagyobb örömére. 

Könnyű ebédet eszünk, aztán taxival irány a szálloda. A csomagokat elhelyezzük a portán, aztán metróval Chinatownba utazunk. A metróval egyedül nem akaródzott megpróbálkozni, de most a gyerek védőszárnyai alatt teljesen egyértelműnek és praktikusnak tűnt. Ha lesz „legközelebb”, biztosan jobban ki fogjuk használni.

A Chinatown, ahova annyira el akartunk jutni... roppant bájos, színes épületei, a földszinteken uralkodó hangzavar és a kínai áruk tömkelege. Igazából csak azért vásárol az ember, mert valamit vennie kell, de ha itthon betévedek a szomszéd kínai boltba, lényegében ugyanezeket kapom, még csak nem is sokkal olcsóbban. Annyira ugyanezeket, hogy az a baglyos szatyor, amit itthon vettem, aztán Alessia barátnőm beleszeretett és az övé lett, nos, pontosan ez a szatyor itt is rám mosolygott. 

Visszaérve, a szállodához közeli munkahelyére megyünk a fiunknak. Útközben összefutunk az egyetlen magyar kolléganővel, Imolával, aki kilenc éve él már itt amerikai férjével. Ezeknek a fiataloknak annyira összement már a világ! Később fiam ausztrál főnöknője akad az utunkba, aki hatalmas mosollyal üdvözöl minket és sajnálkozik, hogy ilyen rövid időt töltöttünk csak itt. Ha tudná, mi mennyire sajnáljuk! Hatalmas irodaépület, amely éppen ezekben a percekben ontja magából a dolgozókat. Sharon sajnos nincs közöttük, még dolga van, így kimarad a búcsú pohárból, amit egy közeli irodaépület tetőteraszán levő bárban fogyasztunk el. Előttünk a város, pontosan látjuk, merre jártunk az elmúlt napokban. Fiam telefonja csörög, Sharon is végzett, találkozunk a szállodánál, aztán taxival együtt megyünk a szüleihez egy búcsúvacsorára. Alice, a mama, remek szakácsnő és hál istennek nem tud sokkal jobban angolul, mint én. Úgyhogy gyanútlanul eszem az ízletes, bár kissé izmos halhúst, amiről utólag kiderül rája volt. Alice közben vadul csomagol, mert a lányától tudja, hogy egész idő alatt a kagylószószt dicsértem, így aztán a feladásra kerülő bőröndbe gondosan becsomagolva kerül az is. A desszertnél aztán előkerül a Durian. Az a nagyon büdös,mégis nagyon népszerű gyümölcs, amiről az esküvő napján már szó volt. Tiborom a nagyfiú, aki megkapja a lehetőséget, hogy felnyissa és megkóstolja a nemes gyümölcsöt. Huszárosan jár a kezében a hatalmas konyhakés és megesküszik rá, hogy nem is olyan büdös, viszont roppant édes. Engem akkor sem tud rávenni a kóstolóra. Hiába na, akinek itthon a Pálpusztai is sok(k), az nem adja magát ismeretlen büdöskének.  Aztán kétszer mos fogat, de még mindig érződik rajta a Szag, kicsit aggódom is, hogy az éber reptériek le ne parancsoljanak minket a gépről emiatt. 

Érzelgős búcsúzkodás után irány a reptér. A gyerekek elkísérnek, egyrészt, hogy még nyerjünk egy közös fél órát, másrészt nyilván biztosan akarnak lenni benne, hogy elrepülünk. Nem, gonosz vagyok J Becsekkolunk, aztán a beszállásnál kissé megnyugodva nézzük, hogy hazafelé óriásgéppel utazunk. Az emeleten, egy ablak melletti páros ülés a mienk, nem kell senkin átmásznunk, ha mocorogni akarunk. De az az igazság, hogy minden tekintetben sokkal kényelmesebb, mint idefelé, ezért aztán nem is mocorgunk olyan sokat. Ez később – részemről – komoly hibának bizonyul, mert Londonba érve dagadt lábakkal poroszkálok át a másik terminálba. Tekintve, hogy még fáj a Maya Bay-en meggyötört ujjam is, nem virágos a hangulatom. Londonban már tűkön ülve várjuk az indulást. A hatalmas 3-as terminálban ténfergünk felváltva, mert valakinek vigyáznia is kell a csomagokra és a töltőre tett telefonomra. De sajna a Diornál csak női parfümöket reklámoznak és árulnak és sehol egy ismerős arcél. A Pretben eszünk pár falatot, aztán végre beszállunk. A most már ténylegesen hazafelé tartó út elég gyorsan eltelik, én videóra veszem a leszállás mindig izgalmas perceit, aztán már zökken is a kerék az ismerős betonon. 

A csomagokra várni idegőrlő. Több okból is. Az elmúlt napokban megfordultam néhány reptéren és igénybe vettem a szolgáltatásaikat is. Ferihegy, akarom mondani a Liszt Ferenc reptér hatalmas fekete ponttal a verseny utolsó helyezettje lett. Nem azért, mert odakint kolbászból van a kerítés, nem. De ... odakint egy nemzetközi reptér érkezési termináljában elképzelhetetlen lenne, hogy négy, azaz NÉGY mellékhelyiséggel várják az utazókat. A tisztaságot, a papírhiányt és más efféle úri huncutságokat már meg sem említek. Aztán a kulikocsi ... 300 forintot kell fizetni érte az automatánál, aztán méterekre onnan a zöld jelzésre elhúzni a helyéről. Aki még nem ismeri a rendszert, az fizethet feszt és az élelmesebbek lopkodják is előle a saját kocsiját. Hülye találmány. És meglehetősen kisstílű dolog már itt lehúzni 300 forintra az utazókat. Miért nem lehet ez itthon is ingyenes? A bőröndök ... akárkik pakolják a szalagra őket, még véletlenül sem úgy, hogy a tulajdonos felismerje. Fejen állva jönnek elő hosszú várakozás után, aztán a görgőkön valósággal lezuhannak az alsó szalagra... ezért sem érdemes valami szebb darabba invesztálni, de igazából a kagylószósz miatt aggódom. Csúnyán mutatna a legjobb ruháinkon. Hosszú időre elakad a bőröndök sora, hallani, ahogy a dolgozók szentségelnek: „a kanyarban leesett egy és megállt a rendszer”. Anyám, vajon mekkorát puffan ilyenkor egy bőrönd? Ugye nem a kagylószószos volt az? Végre mind a két koffer előkeveredik, addigra jó húsz perc már eltelt. Végre riaszthatjuk a közeli benzinkútnál várakozó barátunkat, hogy indulhat értünk. Amikor megjön, csupa mosoly: „Nem is kell mondanotok semmit, az arcotokra van írva! Nagyszerű lehetett!”

Tényleg az volt. Igazából elmesélhetetlen. 

Otthon a csengőszóra nyolc tappancs rohan elénk. A mindig komoly és higgadt Colin majd szétesik. Kölyökkora óta nem csinált ilyet, de most felugrál, próbál arcon nyalni. Jack mindig is kis kajla volt, szinte repül a levegőben. Felkapom, a mosdásra már nincs is gondom. Hihetetlen jó érzés, hogy ennyire örülnek nekünk. Előkeveredik a nagyfiam, befutnak a nagyszülők, mindenki megkönnyebbül, hogy épségben hazatértünk. Felhívjuk a kicsit, hogy megnyugtassuk. Szívszorító a talán csak fáradt, de talán fájdalmas tekintet. Örül és szomorú egyszerre. Mint ahogyan mi is. Nehéz élet ez így minden szépsége ellenére. Ő választotta, mi támogattuk, de a szívünk – hol jobban, hol kevésbé titkolva – fáj. De reménykedünk, hogy lesz Nemsokára...